Végig biztos voltam benne, hogy ez a nap nem fog jól végződni. Annyiszor hiúsult meg, hiába volt borítékolható a pozitív végkimenet, végül mégis mérhetetlen düh és tehetetlen csalódás lett a bírósági tárgyalások vége.
S akkor eljött 2018. október 18-a. Aznap mintha mindent kívülről láttam és hallottam volna: velem történt, de mintha nem lettem volna ott. A bíró végeláthatatlan sorolta a paragrafusokat és kérte, hogy bólintsunk, ha értettük és egyet értünk. Mi bólogattunk, néha egymásra néztünk ugyan, de bólintottunk. Nem volt gyűlölet a nézésünkben, csak nagyon, de nagyon fáradt beletörődés.
Egy megegyezés mindig kompromisszumhalmok eredménye, és megengedés és elengedés, és beletörődés.
Én úgy voltam vele, főleg, amikor a láthatásokat sorolta a bírónő: “minden páros héten reggel 9-kor a felperes veszi el a gyermekeket az alperes lakásából, és este 19 óráig köteles visszavinni az alpereshez” „az ünnepnapokon megosztott felügyelet: húsvét vasárnap reggel 9-től és húsvét hétfő 12 óráig az alperesnél …” végül akárhogy is elcseszett egy család lettünk. – gondoltam. Nem ennek kellett volna rutinná volnia a gyermekeim életében.
Hogyan érezhettem volna ilyen mondatok után sikert vagy győzelmet?
Enyém a felügyelet, de közösen neveljük a lányainkat továbbra is. És ez így helyes. A lányoknak van apukájuk – aki szereti őket – és anyukájuk, aki szintén imádattal van feléjük.
Ennyi maradt nekik. Ennyi maradt nekünk.
17 év házasság, több mint egy év jegyesség, mehet a kukába. Elveszett a semmibe. És nem váltható be és vissza semmire. Nincs restart.
17 év mire elég? Majdnem mindenre. Hogy gyereklányból felnőtt nő és anya legyen.
Először valaki mellett lettem valaki, aztán ugyanaz mellett lettem senki, s nélküle lettem egy kérdőjel. Épp elég idő felépíteni és elveszteni önmagam: de teljesen.
Arra is elég, hogy diplomákat szerezzek és kudarcot valljak, és belássam hogy a diploma sem tesz soha, de soha egyenlővé, hacsak nem tagadom meg a családom, ami kizárt.
Elég arra, hogy kikerekedjek, hogy megöregedjek, megbetegedjek, hogy megjelenjenek az első ráncaim. Hogy elfelejtsem a gyermeki hitem, és sokakat megbántsak (némelyeket megbocsáthatatlanul, köztük az anyám), és arra is elég, hogy megtanuljak őszintén és sokszor bocsánatot kérni, és csendben maradni, hallgatni, meghallani, meghallgatni másokat.
Elég arra is, hogy belássam nincsenek királyfik és a királylányként nem érdemes fehér lovon ülő hercegre várni, keresni, vágyakozni.
Elég, hogy rájöjjek, a nő, önmagában is értékes és önmagában is képes mindenre, nem kell megmenteni. Ugyanolyan értékesek, okosak, ügyesek, talpraesettek és hasznosak vagyunk, mint férfi társaink. Mármint én, én is az vagyok.
Tegnap a bírónő szenvtelenül potyogtatatta ki a szájából a szavakat. Több, mint három évi huzavona, és véresen kemény marakodás után kimondta a válást, mármint, hogy X. Y. és Nótár Ilona ’végzett egymással’.
Hetek óta készültem lélekben erre a napra. Összegzést készítettem. Búcsúlevelet fogalmaztam. Igyekeztem belátni a rám eső hibák sokaságát és elengedni a platóskocsival teli nehezteléseim, fájdalmaim, panaszaim özönét. Szabadnapot vettem ki, hogy jól kisírjam magam. De a nap egy szó, egy könny egy semmi nem jött ki a számon, az arcom szobor keménnyé fagyott. Zsibbadást éreztem egész testemben. Agyfagyás. Érzékfagyás. Csak néztem a semmibe. És semmit, a világon semmit nem éreztem.
Ma másnap van. Most már jönnek a könnyek. Folyton és kérdés nélkül. Sokkal jobban fáj, mint hittem. Annyiszor elgyászoltam a veszteségem, nem kéne, hogy így fájjon. De mégis. Nagyon.
Nincs pezsgőbontás (ahogy annyiszor elképzeltem).
Egy válás sok-sok ember életét töri kettébe, harmadába, negyedébe.
Nem azt bánom, hogy elváltunk. Azt bánom, hogy így kellett lennie. Hogy így alakult.
Köszönöm a lányaimnak, – akik habár áldozatai is a mi kudarcunknak – mellettünk álltak, és velem szemben nem számon kérőek, hanem büszkék voltak.
Köszönöm azoknak, akik támogattak. A testvéreimnek, Reninek, aki tegnap is imádkozott értem.
És Dr. Spronz Juliának köszönöm, aki szakmája kiválósága, nem csak a bírósági tárgyalások alkalmával teljesített kimagaslóan, de, mint ember is támogatott és mellettem állt: örökké hálás leszek és minden alkalommal igyekezni fogom visszafizetni a jóságát.
