A Nő és a stigma

Az 1800-as évek eleje. Franciaország, kis város.  

A Nő sötét utakon járt. A míves kandeláberek adtak némi világot, de ő behunyta szemét, hogy ne érezzen fényeket. A ruhája szakadt, fehérsége szürkévé kopott, lábáról lemállott a saru, keményre edzették a kövek, kérges kezével fonta össze csomókban egyesült haját. Arca vonása keserves életről mesélt, hasadékok vésődtek belé: egy az élményért, a vakmerőségért, hogy harcolni, dacolni mert a törvénnyel.

Ódon romok árnyékánál, salak pocsolyájában lelt menedéket. Foszló ruhája sárvörös színt kapott. Nem nézett senkire, csak el a semmibe. Ingatta a fejé és folyton mormogott. Őrültnek hitték szegényt. Félve kerülték ki, és undorral fordították el fejük a járókelők. „Igazán gonosz kis nyavalyás lehet” – méltatlankodtak sokan. Más magyarázatot nem találtak az emberek, minthogy biztos hatalmasat vétkezett a lélek tanításai ellen, melyet a Szent Atya közvetít. Bűnnel kereste magának a megaláztatást, Isten így sújtja csúfságos tetteit.

Fekete kalapos, termetes hölgy haladt el mellette. Bélelt selyemcipőt viselt. Nagyot szökkent, hogy a tócsát elkerülje. A lány előtt megállt, pillanatig nézte csak, és a segéd kéz helyett egyet köpött.

„Szégyentelen naplopó!” – szisszent fel, miközben sietve elhaladt.

A nő nem nézett fel, csak el, a semmibe.  Meggémberedett ujjait a sárba fúrta, a köpésből és a földből sárörvényt kavart.

Jövőből vett sorokat szorított ki fogai között:

„Sírok érted sokat, és letörli arcomat egy záporokkal átitatott szél, s akkor világgá indul érted a szomorúságom, s elfeledvén nevén nevezni a napokat, s a
neved…”

Gorkoja úr azóta viselte az okulárét, – még alváskor is – amióta rájött, hogy két krajcárral lopták meg őt minden héten a St. Johanna utcai gyermekek, mikor cukorért betértek hozzá.  Legyen ősz, tél, vagy tavasz, ha az óra ötöt ütött, ő menten útnak indult, a három utcával feljebb lévő városi bankba, hogy az aznapi bevételt leszámolja.  Sietős léptekkel haladt, nem állt szóba senkivel, kalapját az arcába húzta, fekete ballonkabátját állig begombolta, keményítővel egészen állóvá merevített sötét gallérját megigazgatta, hogy a hűvös őszi  délutánon védje a csontjához tapadt vékony, hosszan elnyúló nyakát. Fontos dolga lévén, a járókelőkre ügyet sem vetett. Siettében rálépett a mocskos lányka sárral ittas ruhájára, beakadt a lába a rongyos ruhába, amaz nagyot bukott előre, elvesztette egyensúlyát, majdnem a sárba fúródott az orra.

„Ej, hogy az ördög vigye! Hát már minden jöttment az utcán lézenghet naphosszat, a dolgozó embert megzavarva? Most nézze meg milyen lett a cipőm? Menjen innen arrébb! Hát még ilyet. Na!” – mormogott, majd kiszedte a lábát a rongy szorításából, és kényszeredetten tovább állt.  Néhány lépéssel távolabb mégis visszafordult, és valami olyasmit motyogott bűnbánóan: „Elnézést. Elveszett pára.”

A lány nem bánta, hogy rángatják, hogy kilátszik fagytól fehérre dermedt bokája. Nem nézett senkire, tekintete a semmibe révedt. Mocskos kezét a szájához emelte, az arcára sárcsíkot húzott jégkeze, visszatúrt a nyálas örvénybe, és mormogott tovább:

„Hiányzol, ritkább lesz nélküled a hóesés soványan állnak előttem a szelek, az ég arca is beteg színű lesz, szeméből zivatarok szöknek meg hozzám hírt hozni
rólad.”

Csokorra való kalapos úrfi haladt el a másik oldalon. Hangosan kacagtak. Az egyik egy kiflácsot vett elő a zsebéből.

– Héj te! Hallod e, itt van, ni, edd meg! – ordított, és messziről megcélozta őt a papírba csomagolt péksüteménnyel. A lány homlokát találta el vele, onnan a rézvörös pocsolyába esett a kifli. A nő a csomag után pislogott, de nem mozdult utána a keze.

– Nézzétek – mutogattak rá a férfiak. – Ez volt a befolyásos Kirsh felesége!

– Bolond vagy? Ez a rusnya? Annak híre volt, hogy szép és származása szerint nemes!

– Ezt teszi a bűn a nővel!  Nem hallottad a hírét? Elvitte a vére!

– Nem amaz csalta meg előbb? Hiszen ennek futott híre!

– Akkor mit keresne a pocsolyában?

Leszállt az est. Vacogott a késő őszi szél. A salak maró dunnaként fonta körül az asszony combjait, püffedt piros párnákat csikar ki azokból. Tüzelt a fájdalomtól.

– Gyere!- rángatta a lányt a lámpaőr.

A megnyúlt kandeláberek tartóoszlopai árnyékot rajzoltak a megkopott löszfal szürke felületére. A nő kis földet túró szörnynek látszott a fény alatt.

– Gyere már te kis koszos. Adok neked kenyeret. Jó lesz, meglátod – bíztatta a lámpaőr.

Mire a napot az éjszakai fény váltotta fel, szilánkosra fagyott az előző napi eső utáni sár. A fagyos hideg szurkálta a nő a csontjait. Ujjainak hegye megfagyott. Minden mozdulat fájdalmasan szúrt egyet a jéggé merevedett húsába. Arcáról jégcsapként lógott a takony. Azért, hogy lámpaőr rángatásának ellenálljon, összekuporodott, sáros kezét a bokája köré fonta, a fejét a lába közé szorította. Mint egy piszkos sárgolyó. Nem nézett fel, csak el a semmibe révedt, és közben félhangosan dünnyögött.

„Sírok érted sokat, és letörli arcomat egy záporokkal átitatott szél…”

Mivel a férfi nem bírt vele, dühében nagyot rúgott a combjába. A nő a falnak csapódott. Fájdalmasan felnyögött. Felszakadt a homloka, vér fakadt belőle.

„Dögölj meg, te ringyó! Hát nem kell a kenyér? Jól laktál mára? Nem leszel kedves velem?  Pusztulj innen! Nem kellesz senkinek!” Az őr vérbe fagyva hagyta ott.

A nő nem nézett senkire, csak el, a semmibe. A falnak támasztotta a fejét, megszínezte a vérével a szürke löszfalat. Behunyta a szemét.  Rózsaszín. Fekete. Piros. Elvesztette mindenét. Véres vezeklés, bűnbocsánat helyett.

Nem nézett fel, csak el, a semmibe és közben mormogott:

„Sírok érted sokat, és letörli arcomat egy záporokkal átitatott szél,
s akkor világgá indul érted a szomorúságom, s elfeledvén nevén nevezni a napokat, s a
neved…”

Pár percre elaludt kicsit, majd álmából feléledve ugyanott folytatatta a vallomást:
Hiányzol, ritkább lesz nélküled a hóesés soványan állnak előttem a szelek, az ég arca is beteg színű lesz, szeméből zivatarok szöknek meg hozzám hírt hozni rólad.”

Az arcán végiggördült néhány könnycsepp. Árnyat látott. Kinyújtotta a kezét: „Itt vagy hát? Kicsim. Tudtam, hogy eljössz és magaddal viszel.  Nem hittem el, hogy nem szeretsz. Hiába hazudták azt nekem. „Vártalak. Talpam alatt kisorvadtak az utak,
hát várlak a kavicsok hasa alatt, várlak a didergő téli temetőben,
várlak földzivatarban, várlak, akkor is várlak, ha deszkával szögezték be
megárvult számat.”

„Sszzz. Fáj kicsit – mondta, és összeszorította meggémberedett ujjait – Fázom. Ölelj meg!  Kérlek.  Ne menj el! Adj enyhülést! Nem látja senki. Letagadom, hogy kim vagy te nekem. Kérlek ne szégyelld aki a világra hozott! Már nem vagyok. Csak neked. Halott az élők között.”

Hosszú csend telepedett a megromlott város koszos falaira.  Elcsukló hangon kezdte újra: „Kicsikém! Emlékszel mikor kenyeret rágtam meg neked?  A szádba tettem az enyémből, hogy könnyebb legyen neked. Oh, most látom, hogy megnőttél. Derék fiú vagy.  Ne fordítsd el a fejed. Csak a ruhám lett koszos. Nem vér. Salak. Magamra hagysz? És ha nem mondom el senkinek, hogy láttalak? Holnap nem is köszönök majd neked. Ma ne menj el! Úgy fázom. Kis meleget, eleget, mindig…Szerettelek.”

***

Mára elköltözött a fény, a csillagok sem világítanak. A lány nem néz fel, csak el, a semmibe.

– Nem is fáj annyira – mosolyodik el. A csontja már nem melegszik át, a fájdalom sem kínozza annyira, csak a bőre lett kemény, szúrós szikla szörnyeteg.  Felriad. A lámpás gyenge fénye megvilágítja lösz fehér arcát. Most látni csak fiatalságának halovány vonalait. Valaha szép lehetett. A nyirkos hideg márvánnyá merevítette arcának ívét, kupacnyi kőhalommá dermedt a bőre.

– Nem jön a hajnal. Elmarad – pislog egyet a szemével, majd messze néz, elmereng.

Fehéringes férfi közeleg. A nő lehajtja a fejét, mintha ítéletre várna a bírájától. A sárba vési szikrázó ujjait, kapar maga körül, és halkan nyög:

 „Talpam alatt kisorvadtak az utak, hát várlak a kavicsok hasa alatt, várlak a didergő téli temetőben, várlak földzivatarban, várlak, akkor is várlak, ha deszkával szögezték be
megárvult számat.”

Odaér hozzá a fehéringes.

– Mindenhol kerestelek –szólítja meg.

– Oh, démonok ne kísértsetek! – súgja, szinte hangtalan a nő. – Menj innen, menj, menj nem vagy itt! Nem, nem! Nem te vagy!

Megmaradt erejével űzni próbálja a gyertyafényben kergetőző árnyakat, de azok nem tágítanak, körbetáncolják a szétporló kőasszonyt.

– Érted jöttem. Hazaviszlek. Gyere hát velem!
A lány kinyújtja a kezét:

– Eljöttél? Nem hiszem!- mondja, közben kinyújtja csontos ujjait. A falnak támaszkodik, és próbál lábra állni, de nem engedelmeskednek szoborrá fagyott lábai.

– Menj el! Nem megyek veled. A fiamhoz kell mennem!

Végre újra csend telepszik a tájra.

– Volt itt. Előbb beszéltem vele. Itt volt esküszöm. Megnőtt, igazi legény lett belőle. Hasonlít az apjára. Bizony. Igen őrá, nem rád. Akinek a nevét viseli.

– Elhozom neked. Megszökünk vele és végre az apja leszek.

– Nem. Az nem te vagy! Láttam a fiam. Szép nagy lett. Okos. Ugye az? Okos.  Épp, mint te. Ő. Te. – összefüggéstelenül motyog.

A nő nem bírja tartani magát. Az arca a szilánkosra fagyott, a földre borul. Folyik a könny a szeméből, de nincs ébren, álmodik. Sárral szennyezett véres örvény mélyíti az arcánál összegyűlt mocskos tavat. A fehéringes férfi nem segíthet. A hideg szél átfújja a lenge ingét, len nadrágjának széle, mint zászló úgy lengedez. A sárba térdel, egészen a nő mellé, akit szeret.

– Emlékszel? Néztél. De szép a szemed. Csókoltál. Magadba öleltél.  Akartalak – vall szerelmesen a férfi. Arcára van írva, hogy együtt szenved a nővel, annyira meg akarja menteni. A szavaival próbálja felemelni a mocskos földről, hogy enyhülést hozzon neki, de kicsúszik a kezéből, amikor érintené.

Együtt mondták az életük verssorát:

„Talpam alatt kisorvadtak az utak, hát várlak a kavicsok
hasa alatt. Várlak a didergő téli temetőben, várlak földzivatarban, várlak, akkor is várlak,
ha deszkával szögezték be megárvult számat.”

Csak a szél süvítő szirénjeit hallani. Sikítanak. Esti démonokkal csatáznak az éj leple alatt.

A férfi a lány szemébe néz:

– Azt mondtad, többet nem hagysz el soha. Aztán hazaküldtél, vissza az életembe. De nem múltak az órák nélküled. Vissza kellett szöknöm hozzád, ha csak pár percre is. Miért szidtál meg engem a levelem miatt? A te hibád: megszerettelek. Mért nem rejtetted el a vétkemet? Elől hagytad a levelet. A másik kezébe került, megtudta, hogy szeretlek. De ezért még nem kínzott volna meg, és taszított volna az utcák posványáig. A bűnöm főleg az, hogy te engem szeretsz igazán és nem a másikat. Ezért szültél nekem gyermeket.

A nő arca a hideg sárhoz tapad. Egy pillanatra kinyitja a szemét és felemeli a tekintetét, a pislogó fény felé, ahol a férfi nézi őt. Utoljára hunyja be a szemét.

– Hogy csíp a hideg. Nem haragszom senkire. Menned kellett akkor, menj most el. Hordanom kell a bélyeget, hogy bűnt követtem el, és vétkeztem veled. Nem azt szerettem, akire az eskü kötelez.

Dübörgő lovak hangja hallatszik. A nő szíve zakatol. Érte jön a siserahad.

-Szültem neked egy fiút. Kitépték a kezemből, hogy ne legyen fattya senkinek. Láttam ma. Szép volt. Nem köszönt.A nő arca elsimul, szája mosolyra húzódik. A fagy fehér csillagot rajzol az arcára. A könnyek kristályként szilárdulnak a szeme köré.  Mozdulatlan. Mint egy míves alkotás. Hangtalan. Néma.  Mesterecsettel megrajzolt vallomás.Árnyékot vetett a csöppnyi törmelék halom, mely a nőből megmaradt. Már nem fájt neki a nyirkos szél szurkálása, a fagy nem mart az arcába újabb ráncokat. Jéggé dermedt a véres patak a fejtetőn, pilláit végleg összeragasztotta a hajnali fagy. A lovas lidércezred megérkezett. A szája szélén megbúvó mosoly utat keresett. A halálnak szánta, mert az elhitte, hogy elvehet tőle még valamit.

A versrészletek Horváth Gyula költő alkotásai.

Négyesi Nedda készítette a kezdő képet, amiért örök hála, és Bódi Barbara Boba alkotta a csodás asszonyt a szövegben.