Az idő

Ha hiányzott a blogom valakinek: próbáltam írni.

Az a fura, hogy van bennem szó, csak nem tudom, hogy fűzzem össze a szavakat, hogy kellően ékes. értékes, sokat mondó, legalább valamit mondó, jelentéssel bíró szavakat fűzzek nektek össze.

Két dolog, amihez hű vagyok: csak akkor írok, ha azt érzem mások számára is hasznosak a szavaim. Nyílt vagyok és őszinte, de csak akkor tudom szólásra bírni magam, hogy beszéljek a zárt ajtók fájásairól, ha már távolról tudom szemlélni mindazt, aminek a része vagyok.

Van egy régi novellám. Úgy szeretem. Idősíkok között. Ez a címe. Jó-jó, lehet, hogy nem a legeredetibb a cím, de tényleg baró kis történet. Szeretném, hogy angolul is magyarul is megjelenjen. Rólunk szól, hétköznapi hősökről, vagy épp lúzerekről. Az időről szól, ami átszövi az egész életünk, újra értelmezve, véget vetve, kiüresítve, megtöltve, átértelmezve, és befejezve minden félkész sztorit.

Talán ideje lenne eleget tenni a felkérésnek és meg kellene csinálnom a második könyvem a forgatókönyvét.

Egyszersmind: írnom kellene.

Inkább most olvasok. Visszatérek a klasszikus szerelmeimhez: Örkény, Hamingway, Lorca, Hawtorn, Glattauer, Eszterházy, Vámos, ők…

Hát egy biztos: utálom, hogy öregszem. Most volt a szülinapom, meg újév, meg új élet, meg két tini lányról gondoskodom. Nem tesz jót az önértékelésemnek a múló idő. S fájnak a szívem kitüremkedő csúnya kék visszerei és a fáradt ízületek sajognak a „megint újrakezdeni”- reflexeitől. Nem vagyok dacos kisgyerek, hogy kedvem leljem a hülye építőkockákban, amit bűntelen lerombolni és ujjá építeni lehet ismét, meg megint.

Milyen balgaság már, hogy „annyi éves vagy, ahánynak érzed magad”. Na persze. Nem elég nekem a genetikám  öröksége, még a lelkem kora is sújtson?  A cigány évekkel nem lehet viccelni. Majdnem duplázódnak a megélt évek számai. Nekem nincsenek idős rokonaim. Aki ötven, az már öreg. Hatvanon túl szinte senkit nem ismerek. Akkor én, anyám élete szerint hány vagyok? S ha a lélek útját nézzük, mennyinek érzem magam? Hát tudjátok ti, hogy milyen életem van nekem? Elhihetitek a belsőérzés, ráver a genetikai örökségemre is. Na akkor hány éves is vagyok? Száz körül. Szuper. Amikor Örkény száznak érezte magát, azért volt, mert mesternek szólították. Nekem közöm sincs ehhez…

Hála az égnek nem ment el az eszem és nem nyúlok a miniszoknyákhoz, meg a cicimutogató izékhez, hogy mindenki láthassa, hogy „de én még mindig fiatal vagyok” – jaj ez annyira szánalmas, bocs lányok- asszonyok, de hagyjátok ezt abba. Méltósággal el kell fogadni az életetek, a korotok, meg mindent… Ne legyetek ciki anyuk a gyerekeiteknek, meg magatoknak sem! Nem éri meg. Tapasztalatból mondom, hogy a méltósággal viselt nőiség, vonzóbb, mint egy pőre cickó. Mindegy, eltévedtem a mondanivalóm között. Egyébként meg mindenki azt csinál, amit akar (én szóltam:).

Szóval koromnak megfelelően öltözöm (ájjj, de rossz leírni is) és persze ragaszkodom ahhoz, hogy üdének és fiatalnak nézzenek: igényes, ápolt nő vagyok- s  ehhez azért ragaszkodom. És bocs de annyira még “majd száz évesen” sem vagyok bölcs, hogy elfogadjam a múló évekkel azt, hogy öreg vagyok.

El kell kezdenem futni, meg jógázni, meg táncolni de komolyan, és basszus a világot is meg kéne már megint menteni:)

Nem vagyok valami büszke mostanában magamra. De legalább tükörbe nézek és látom, hogy nincs miért agyon dicsérjem magam (nem mintha szoktam volna). De képes vagyok változni. Időt kell adnom magamnak, még ha nehezemre is esik elviselni a gyengeségemet, hogy felnőjek és elfogadjam az új magam. Mert nem lehetek ugyanaz, aki voltam, ki kell lépnem a saját árnyékom mögül. Akkor meg fog jönni a hangom is. A kezem is megered majd. Írni fogok. De addig várnom kell és bízni abban, hogy kevés bugdácsolással is megúszom magam.

Őszintén? Majd minden jó lesz. Vagy nem lesz jó semmi.

Most, most van. Élet van és jelen van. Ahogy annyiszor mondtam: még játékban vagyok. És ezt halálosan komolyan veszem.