Szisztok. Bocsánat. hogy ennyi ideig tartott hgy reflektáljak a sosunkt meghatárzó élethelyzetre. De talán így érthetőbb és érdekesebb lesz véleményem, amibő kiteszek egyetlen rszletet, ami pozitív, és egy kérdés megválaszolására invitálnálak benneteket:
Bízom bene, hogy az igazi értékek megmaradnak, úgy, mint ahogyan a tiszta logika törvényét felborító,a nem várt és nem kiszámítható, ok nélküli, érdemtelen, végtelen, el nem enyésző szeretet. A szeretet, ami két vagy több embert összeköt. A SZERETETBEN HISZEK. Abban a megismerhetetlen és leírhatatlan formájában és erejében, amiről fogalmunk sincs hogy hogy, teljesen képtelenül, de képes megmenteni és mindent megváltoztatni.
Mit tennél ha egy hét múlva meghalnál?
(Szerintem semmit. És ez a nagy baj...)
Naaa, ovassatok, beszélgessünk. Remélem hasznosnak tartjátok a betűk ilyettén egymáshoz kapcsolódását.
Ebben a blogbejegyzésben külön szeretnék szólni a hűséges olvasóknak, főleg azoknak, akik mindig frissen szeretnék tudni, miért lehet szidni:)
Innen szeretnék eljutni veletek:
"Milyen csodálatos egy ambivalencia ez: hogy én úgy lettem az aki (vagy épp Valaki), hogy egész életemben szentül hittem, hogy nincsen bennem semmi különleges, ami ne lenne meg Másban is.De annyira hittem Bennetek, a Másikban, hogy az erőt adott, hogy szinte mindenre képes legyek."
Egészen idáig. Kérlek gyertek velem.!
"Nem az a nagy dolog, hogy ha tragédia ér, belehalsz. Az viszonylag könnyű. A valami az, hogy sorban érnek a tragédiák, és megszakad a szíved de te tovább élsz. És fel kell állnod. Ez az élet törvénye. És nem adhatod fel. Beléd van kódolva- pont mint a túlélés ösztöne – hogy győznöd is kell, a problémával szemben.
Na ez a kemény. A „meccs” folytatása.
Nincs meg bennem a feladás képessége."
Fura dolog ez, mert a blogbejegyzéseim mindig valamilyen téma köré csopotosultak, legyen az oktatás ügy, egészségügyi diszkrimináció, vagy nevelőszülőség/gyermekvédelem. Szóval…
Kedves Olvasók! Ebben a részben magamról írók főként és azt szeretném megtudni, ti hasonló helyzetekben voltatok e és ha igen, miként reagáltatok. Én őszintén vallok millamilláról, meg a két térkövetelő lányomróll is. Kérlek utazzatok velem az én vonatomon.
"Ha egy filmben szerepelnék, mindig azt képzelem én vagyok, aki visszafordul a golyó ütötte sebesült miatt, aki persze meggyógyul engem meg kétszer fejbelőnek. Mondjuk a második részben (ha sori), vagy nagy mozi esetnén az első negyed órában:) Deee: visszajövök. Nem leszek a földi törvények rabja. Maradok aki voltam és legyőzöm a halált (is). Kurvára átírom a forgatókönyvet, miért is ne? 1. ez az én könyvem, 2. író vagyok ám: az én képzeletem határtalan, és dacolok míg élek, és azon is túl. Nyugodtan lehet félni tőlem. A feladás: nem játszik. Az elfogadás, na az már annál inkább. De ez önkéntes. Földi erő nem kényszeríthet rá."
Kedves Olvasók. Visszatérünk kicsit eredeti írásom medrébe. Millamilláról írok nektek. Kerek egy egész napunkat írtam le így hamarjában. Ebben megélhetitek a legmagasabb és a legmélyebb pontjait is az életünknek. Mindig abban bízom, hogy Bambi már megnyugszik, de talán az iskola hozta ki belőle ezt a zsizsegést. 8 éves lesz, iskolaköteles, de emiatt még mindig olyan hatalmas hisztit csap (gondolom fél, de igazából nem tudom), hogy minden szakértőnek és velünk kapcsolatban lévőnek kijut a kirohanásokból. Bátorítjuk, és igyekszünk elhitetni vele, hogy ez élete új kalandja ez, de nektek azért bevallhatom: bennem is van félelem és szorongás rendesen. Mert hogy hétfőn. iskola on! Szorítsatok!
Én minden iskolásnak sok sikertés és megannyi új boldog pillanatot kívánok!
Kedves Olvasók! Előző blog bejegyzésemben kiadtam a bennem lévő frusztrációt a mai fiatalok érzéketlensége, kivagyisága, és követelőzése kapcsán. Nem beszélve arról, hogy a felnőtteknél (a szüleiknél mindenképp) sokkal okosabbak.
AZonban írnom kellett az érem másik oldaláról is. Arról az erőről, ami bennük van, arról a szeretetről, amivel engem támogatnak és a kínzóan nehéz türelmükről, hogy megvárják, hogy végre megértsem őket. El kell ismerni a fiatalok érzéseinek igazságát és valódiságát ugyanakkor a szülők nevelésének felelelőtlenségéről is beszélni kell. S ha már Hanna és Lili tekintetében személyesen írtam, mindenképp úgy illik, hogy azt is leírjam a hatalmas hullámok alatt, a mindennapjaink során, milyen a mi kapcsolatunk és milyen kötelék köt minket örökké egymáshoz. Isten kegyelméből.
Ebben a részben arról írok nektek, hogy csillaggal kapcsolatban holtpontra vagy végpontra érkeztünk el. Írok a hogyan továbbokról és a mi lesz majdokról, a nagy beszélgetésről, ami változásokat hozott az életünkben. Mérfölkövekről. És a pszihológussal folytatott diskurzusokba is beavatlak titeket, miközben a tőletek kapott tanácsokat is beépítem a mondanivalómba, mert nagyon s értékesek számomra. Olvassatok ilonablogot, most a nevelőszülőség nehézségeiről és örömeiről...