Élet és halál

Lassan (nagyon gyorsan) vissza kellene térnem a nagy regényem megírásához. Vagyok olyan vakmerő és már-már pimasz, hogy ezt így le is merem írni: igen, van még bennem óhh rengeteg szövegkönyv, de egy regény minimum.

Mindezek előtt egy kis blogolás. 🙂 Hangolódok…

Engem is utálnak. Sokan. Gyűlölnek is. Ő bajuk

Először is: el sem hinnétek, de a leghűbb olvasóim épp az engem gyűlölők közül valók. Persze-persze, hogy van olyan, hogy gyűlöl engem valaki. Nem csak nem szimpatizál, nem kedves, utálatos velem, hanem szívéből kívánja a legcsúnyább, válogatott módú kínzó halálom. Na erre már mondhatjuk, hogy valaki eleven gyűlöletet táplál valaki felé (ennek is olyan nagy a lángja amúgy, mint a szerelemnek (és vak is) – dehát végülis mindkettő halálos is lehet…).

Egyébként én mindig megosztó ember voltam (nem azért mert olyan nagy jellem vagyok, nem értékelem túl magam). Annyi, hogy nincs kifejezetten az a kedvesen simogató személyiségem, kemény vagyok a szakmámban, távolságtartó az emberekkel, tisztelettudó, de nem barátkozós, és nagyon is „elves ember” ( tán ez a legnagyobb hibám, no de soha rosszabb ne legyen:)): szinte szélsőségesen hiszek az ember szabadságában, egyenlőségében a boldogsághoz való jogában, mindaddig míg az a másik embert az nem bántja direkt. Tehát nem vagyok homofób, ellenben feminista vagyok, hiszek a férfi és női egyenjogúságban, elítélem a bántalmazás minden formáját, a megkülönböztetés minden érvével együtt, hiszek a vallásszabadságban és abban, hogy Istenhez nem egy hanem egy millió út vezet (Legalább. Külön egy mindenkinek♥). Sorolhatnám még. Jah és mindezt fel is vállalom, tehát szóval, tettel, cselekedettel. Nem vagyok hangtalan megbúvó. (amihez különben mindenkinek szabad joga van:)) Kis hazánk vallási/politikai/világnézeti szempontból nálamnál jóval konzervatívabb elveket várna el a „jó állampolgártól”. Aki én  – mit van mit tenni – nem vagyok.

De azért Embernek lenni sem rossz:)

Először sokkolt, (áldott naívságom:RIP), hogy engem bárki is utálhat, mostanra konstatálom, hogy a személyiségemnek súlya van:) Csak azt tudják utálni, akit ismernek, „ismerni vélik” vagy kerültek vele kapcsolatba, esetleg álltak már vele szemben.

Milyen csodálatos egy ambivalencia ez: hogy én úgy lettem az aki (vagy épp Valaki), hogy egész életemben szentül hittem, hogy nincsen bennem semmi különleges, ami ne lenne meg Másban is.

De annyira hittem Bennetek, a Másikban, hogy az erőt adott, hogy szinte mindenre képes legyek.

Attól lettem képes olyan sok mindenre, hogy elhittem olyan vagyok mint ti: a Mások.

Így lettem az aki vagyok és akit többen ismernek a szakmai munkám miatt, a terepmunkám során, az életutamat látva, a könyveim, vagy a publikációm, társadalmi akcióim okán, mint valaha sejtettem volna.

Meg kell osztanom veletek még egy nagyon fontosat. És kérlek most figyeljetek. Az én életem  borzasztóan harcos életút (mely sajnos most is napokra, , órákra és percekre lebontva próbára tesz), amit hála az égnek kevesen mondhatnak el magukról (higgyétek el tudom mit mondok). Nem panaszkodom, soha nem is tettem, ezért ti nem is láthatjátok  csak a szép kerek történeteket (őszintén, de a hasznotokra fordítva), a végkimenetelt, vagy a díjakat, diplomákat, és kitüntetéseket (amiért hálás vagyok), de húúú, hát az élet önmagában nagyon szivatós, vagy csak engem  szívat meg, de nagyon.

És itt a bekezdésem lényegi pontja:

Nem az a nagy dolog, hogy ha tragédia ér,  belehalsz. Az viszonylag könnyű. Mindig ámulattal ovastam Schakespierre, Bronte vagy Victor Hugo hőseit, akik  olyan szépen meghalnak, egy fájdalmas esemény után (szerelmi csalódás best of): megszakad a szívük és ezzel el is mennek a jelen valóságából, tehát kifújtak, meghaltak, vége, ennyi, nincs több „szarakodás”. De ez csak a mesékben van így.

♦♦♦

A valami az, hogy sorban érnek a tragédiák, és megszakad a szíved de tovább élsz, túl élsz, mert a benned lévő hús-izom és vér ketyegő, úgy üti rád a másodperceket, mint a boksz meccseken a bíró. És fel kell állnod. Ez az élet törvénye. És nem adhatod fel. Beléd van kódolva- pont mint a túlélés ösztöne – hogy győznöd is kell, a problémával szemben.

Na ez a kemény. A megélés. A túlélés.  A „meccs” folytatása. A győzelem.

S ha az egész életed egy aktív boxolóéval ér fel, két lehetőséged marad: te leszel az egyik legjobb, legedzettebb, legszívósabb túlélő (a saját életedben), vagy folyamatosan szarrá vernek. Mert ez nem egy Veszedelmes viszonyok, vagy Anna Kareninabeli részlet, amiben te foghatod magad és kiléphetsz a szorítóból, mert megszakad a szív:).

Kötelességeid vannak. Magad felé is. 

Azért ez kemény nem?

Szerintem nagyon kemény.

A múlt héten egyik „hűséges olvasóm, aki nagyon (nem) szeret” konkrétan megfenyegetett (többször is) hogy a „földbe tesz”, „meghalok 1-2 hónapon belül, mint az anyám”, akit le nem írható mocskosságokkal írt körül. Ez a cigányoknál a legaljasabb kegyeletsértés, és a legnagyobb bántás is, amit ember, ember ellen megtehet, mármint a hozzád közeli elmenőt bántani és rá rosszat mondani. Az ilyen, súlyos büntetésre számíthat. Kemény erőket hív be az életébe.

Persze nem tőlem. Ki vagyok én? Csupán egy gyenge, de annál szívósabb anya. De át van adva Istennek. Nem átkozom meg: minek? Isten a gonosz erőket is legyőzi. Nem csak áldani tud. Harcolni is azért, akit szeret. Így hát Nála viszont apellálok a jogomra: hogy álljon ki a gyermekéért.

Mitikus, misztikus, olyan puhán könnyű, semmi dolognak tűnhet egy Istenségre hivatkozni, aki nem látható, mégis hiszem róla hogy mindenható. De a hit, csak akkor az, ha nem a láthatóra néz, mégis kételkedés nélkül “igenel” a szív.

Amióta anya vagyok, nem félek semmitől.

Amióta anya vagyok, nem félek a haláltól. Attól félek, hogy nem lehetek a lányaim mellett, mint támasz, segítő, szerető, ölelő, nevető, nevettető, védelmező, kedveskedő, gondviselő, megtartó, jelenlevő…

Nagyon sok interjúban, amit velem készítettek azt kérdezték: „Hogy bírod?” „Hogy lehet nem bírni, ha a feladás nem opció?” – így. (Az viszont kegyelem, hogy a sok próbatétel nem keserűvé és gonosszá tett, hanem még inkább munkálta bennem az adást.)

Ahogy egyre idősödöm már azon is elsírom magam, hogy milyen szép (az egyébként méregdrága) albérlet, ahová haza megyek (mert legalább ez van), hogy majd mennyire fognak örülni a lányaim a spagettinek (amihez meg tudtam venni a  hozzávalót), amiatt is elpityeredem, ahogy hajtogatom a ruháikat a lányoknak és látom milyen szépek, jó minőségűek (mert megvehettük  nekik), és benne van az illatuk, és hogy nem tudom hová tenni a sok cipőjüket, mert annyi van.

Meg a meleg miatt. Azért nagyon.

Hiszek Istenben. Abban, hogy az Ő kezében vagyunk mind. Érthetetlen mód, van aki 56 évesen hal meg,mint jó anyám♥, meg Gesztesi♥, vagy 34, mint a testvérem♥, és van aki 100- olyat nem ismerek:)

Nagyon igyekszem megragadni a mában. Nincs holnap. Nincs tegnap. Ma van.

A ma:

Van.

Üzenem az ellendrukkereknek: van egy speciális „születési rendellenességem”: nincs meg bennem a feladás képessége.

Addig élek, amíg élnem kell. Egy nappal se többig és kevesebbig sem ám!

Nincs bennem a feladás képessége.