Én úton vagyok. Ti?

Többször kérdezték, hogy miért pont a blog formát választom közlésformaként, hiszen nagyon nagy betekintést enged az életünkbe és ezzel a sértés is könnyen megtalál. Azért mert egyenesen tart: követeli az általam lefektetett alapelveket betartani,  őszinteséget, a folyamatos elemzést és szembenézést magammal és így súlya lesz a mondatoknak és cselekedeteknek az életemben, melyeket vállalnom kell és folyamatosan változni pedig kötelező. Szigorú önfegyelemmel élem az életem, a szívem súgta mértéket igyekezvén betartani, emberségesnek maradni egy  vad és embertelenül elaljasult világban. (Persze, tudom, hogy maradtak még jó dolgok is…) Ezekben az időben gyengének lenni, mármint kimutatni a szeretet, visszafordulni a gyengébbekhez, lehajolni aki kér, ölelni, őszintén bevallani a megannyi hibát, vállalni a kétségeinket nem a tuti tipp a túlélésre. Talán soha nem is volt az. De ez cseppet sem érdekel. A világ túlélői – mostanra – hidegen hagynak.

Ha egy filmben szerepelnék, – mindig azt képzelem – én vagyok, aki visszafordul a golyó ütötte sebesült miatt, aki persze meggyógyul engem meg kétszer fejbelőnek. Mondjuk a második részben (ha sori), vagy nagy mozi esetén az első negyed órában:) Deee: visszajövök. Nem leszek a földi törvények rabja. Maradok aki voltam és legyőzöm a halált (is). Kurvára átírom a forgatókönyvet, miért is ne?  1. ez az én könyvem, 2. író vagyok ám: az én képzeletem határtalan, és dacolok míg élek, és azon is túl. Nyugodtan lehet félni tőlem. A feladás: nem játszik. Az elfogadás, na az már annál inkább. De ez önkéntes. Földi erő nem kényszeríthet rá.

Hosszú gondolkodás után arra jutottam, hogy millamilla blogok lassan lezáródnak. Miért? Mert azért se leszek olyan jó fej. Aki nem korrekt módon bánt a lányommal (húú de finom voltam) ne az én blogomat olvasva informálódjon felőle. Mondhatnám, hogy zavar az is, hogy pálcát törnek felettem, de le se tojom (igazság szerint), mert először fel kéne venni az én cipőm, de igen szoros annak a kötése, – nem nagy képűségből,- de a legtöbbnek még próbára se menne fel, néhányan meg már eddig is „belefáztak” a próbálkozásba:)

Milluka ma látta, hogy a számítógépembe bújva írok: „Megint írod a „zikket” a családunkról ugye?” “Igen babám.” – szóval előtte sem titok miről írok, nincsenek titkok. Nagyon büszke hogy neki ám családja van: aki szereti és ha kell leszidja és különleges a kapcsolatumk, egyre inkább érzem. Na csak egy szösszenet: Tegnap iskolából hazajövet, mindenképp ki akarta szedni belőlem, hogy lehet valaki roma, vagy cigány. Mondtam, hogy mivel az én lánykám kicsit cigány is. Ő meg mondta, hogy de ő teljesen cigány akar lenni:) Nem tudom honnan szedte ezeket a gondolatokat, de olyan jól esett visszagondolva az első napjainkra, amikor a legnagyobb átoknak azt érezte, hogy cigányokhoz került. Édes kicsi bolond bambim. Nagyon de nagyon szeretem.

Essék szó a szülötteimről is, akik mg mindig térkövetelő brigantikkal – igen tudom, kire ütöttek  (rám)- de rohadt nehéz. Egyfelől imádom őket, belőlük veszek új lélegzetet és ha meglátom, hgy szomorúak olyan gyász száll rám, hogy azt hiszem valóban kilyukad a szívem és a testem, mert látni se bírom a fájdalmukat. Másfelől az agyamra mennek és kikészítenek. Épp azt tanítom nekik, hogy a konyha magától nem rakódik rendbe, sem a szoba, sem a kanapé nem rakodik össze, és a szemét nem szálldogál bele a szemetes kosárba. Nagyon pipák rám, ezen fizikai törvényszerűségek okán?! Pedig én nem tudok tovább mindenre kitejredő szolgálójuk lenni. Mikor a jobbik lábam térdszalagjai is tropára mentek, rá kellett jönnöm, hogy jobban kell vigyázni magamra, mert nekem nincsen síró anyukám, aki gondozzon és ápoljon és kifzesse a betegség okán kimaradt időmet. Ha vigyázni akarok a gyerekeimre jobban kell vigyázni magamra… Visszaveszek és lefelezem a takarításra  szánt időt. Amit viszont át kéne venni a lányoknak. Nagyon necces…  És az a szép, – anyukák kérlek mondjátok, hogy ti is átéltétek ugyanezt – hogy a lányaim emiatt (igazából minden miatt) engem neveznek egoistának:), mert „minden rólam szól”- ezen úgy ki szokott kerekedni a szemem, hogy pislogni sem tudok, kb. akkor felejtettem el a bolygót, ami körülöttem is foroghatna, amikor a hasamban éreztem őket. De tényleg. Minden gondolatom, tervem, vágyam rájuk fut ki….

Jah és még a blogjaimat is utálják. (A barátai meg olvassák és szeretik. Ezt add össze..)

Mióta elváltam – hála legyen a magasságos Istennek – sokat tanultam magamról, a képességeimről, és a férfiakról, úgy általában. Nem vagyok túl öreg, de ahhoz talán igen, hogy  még egyszer neki rugaszkodjak a” te az enyém én a tiednek”- főleg hogy ezeket a szavakat csak szigorúan komolyan tudom érteni.

Bátran lehet nem szeretni. Nem vagyok kifejezetten mézescsupor:)

Azt is belátom, hogy én tényleg nem vagyok olyan kellemesen langyos víz-természet. Nagyon odaadó vagyok ha a gyermekekről van szó, viszonylag kemény elvek mentén élem az életem, nem vagyok kifejezetten kedves. Belátom. Gond nélkül megszűröm, azt hogy kivel érdemes jóban lennem, kire nem pocsékolok energiát. Felszabadító ám a tudat, hogy nem kell szeretnem mindenkit és egyátalán nem akarom, hogy mindenki szeressen engem és sok barát sem kell. Csak néhány igazi. Én a társadalmi életem területén minden “illik” szabály alól mentesítettem magam, csak egy iránymutatásom van: tisztelettudó vagyok mindenkivel. De kb. senkivel nem barizok. Tényleg nem. Jah és a tiszteletet amit adok, kurvára elvárom viszont mindenkitől.  Talán azért lehet mindez, mert annyi évig játszottam az ostoba feleséget és kértem bocsánatokat soha el nem követett bűnökért, hogy már a szót is utálom, ami számonkérésre utal. Én féltékeny nem voltam soha, és soha többé más tulajdona nem óhajtok lenni. A szabadság jó. És az „ingyen adás”, a „jószándékú „(ön)feláldozás”) szinte soha nem jön csupán jó szándékból (mindig vár valamit). Csak azért tudok felelősséget vállalni, amit én adok.  Keserűnek tartasz? Nem zavar. Az ember változik, én most itt tartok. Azért adok inkább hálát, hogy ennyi csalódás és arcul csapás után valahogy soha nem tudta a szívembe fészkelni magát az ember /és világgyűlölete.

Szóval kábé úgy vagyok az emberek felé való nyitással (barátság, szerelem, társas kapcsolatok), hogy tudom, hogy mit várhatok miért cserébe: kalkulálok. Tudom, hogy ez így szarul hangzik és álmokat török össze nem beszélve a szerelem  mítoszáról, de hát gyerekek ez a nagy igazság, valamit adtok, valamiért. (Itt kérek tisztelettel elnézést mindazoktól, – és tudom hogy vagytok néhányan – akikre ez nem igaz. Mea culpa. Éljetek örökké boldogan! Hiszek bennetek!)

De összességében, a lányaimnak se adnék más tanácsot: mindig tudd kinek és mit, mennyit és miért.

Manapság már nem szokás a fejet elveszíteni. Hideg számítók lettünk. De ha mégis elveszted a józanságod, vess magadra, vagy tegyél rá és vállald be: egyébként meggyőződésem, hogy ez a legjobb döntés, de a legkevesebben merik meglépni. Én sem vagyok elég bátor legtöbbször – megvallom. De vágyom rá.

Az hogy a hajam pink, biztosan azt sugallja nagyon nő vagyok. Csalóka. Én mindig a hajam formázásában voltam a legvagányabb. Tényleg minden voltam már hajilag… A férfiaknak úgy érzem egyértelműen bejön. Fura, ahogy követnek a szemükkel, meg felszisszennek, és halk megjegyzéseket tesznek, meg nem halkat és vacsorázni, ebédelni, kávézni, meg erre-arra hívnak meg. Mennyit számít egy hajszín. Most mit mondjak? Látom a félelmet a szemükben. Féljenek csak. Álmodnak a pink vadról, amit zsákmányul, inkább trófeául szereznének meg, ha mernének. Viccesek.

Pedig esküszöm nem is élek társasági életet. A gyászidő meg is tiltja, de egyébként sincs affinitásom kimozdulni ebben a rasszista országban bárhová is.  Azért az udvarlások meg-meg találnak, ami vicces, néha kellemes, és biztosan  fontos része is az emberi létnek.

A világ haladásával  kapcsolatban egyébként nagyon rossz előérzetem van. A hely ahol egy 12 éves kislányt keresztre feszítenének  a nagy konzervatív keresztények, mert túlságosan őszinte, ahol a környezetvédelemnél minden fontosabb, vagy ki nem tudok úgy lépni az utcára, hogy ne halljak cigányokat szidó embereket, ahol a világ 5%-áé minden vagyon és mi gyakorlatilag azért dolgozunk, hogy a következő hónapban ismét be tudjunk járni a munkahelyünkre – és még mi, mondhatjuk magunkat szerencsések mert van mit ennünk, hogy jól és sokat dolgozhassunk -: gyászkoszorú.

Mondjuk én szerencsésebb (és ezzel keményebb) helyzetben vagyok, mert képes vagyok sok mindent elengedni az egzisztenciális szinten és a lányaim javára nem racionálisan is bőven adok. Persze ezért aztán triplán megdolgozom: leszarom. A cigányok úgyis korán halnak. Adás nélkül meg nincsen élet. Az emberséget nem tudják belőlem kiölni, úgyhogy győztes vagyok.

Óhh Istenem ha végig gondolom az elmúlt éveimet (pedig még nincs is szülinapom) mennyi mindenben változtam meg teljesen. Ahogy öregszem egyre inkább húzok a kis Nótár Ilonához, még a kezdetekből. Ahhoz akinek esze ágában sem volt, hogy legyen valaki, el se merte képzelni, hogy róla szól a fáma, meg a tévéműsorok, azt se tudtam mi az hogy példakép, nem még hogy az legyek.

Talán kevesen hiszitek el (semmi gond), de én soha nem vágytam hírnévre, csak jöttek a megkeresések és én mindig úgy ígyekeztem mérlegelni, hogy ennek mekkora a “társadalmi haszna”, és persze (fulladozni ér) nagyon is jól állt nekem a hangos szerep. De most, hogy a civil életben gyalogolok nyakig, egyátalán nem kívánom a régi  terheket a nyakamba visszavenni. Főleg hogy látom a jelenlegi felhozatalt. A hírnév, a kitüntetés és hogy a világ kire figyel fel, van akinek sokat mond, én csak azt mondom: csalóka. Olyan embereket dob ki magából a világ gépezete, akiknek étékítéletem szerint börtönben lenne a helye, még pedig szigorítottban sok szenvedés között. Ilyenekkel én egy platformon soha nem szeretnék lenni.

Szóval robog tovább az ilonavonat. Nincs sem kényszerpálya, sem késés, az elágazásnál a váltó (szívem-lelkem-eszem) kisebb kimaradásokkal hiba nélkül üzemel.

Kedves utasaim, csodálják a tájat és bátran, mondom BÁTRAN: ragadjanak meg a pillanatokban és igyák ki minden cseppjét a boldogságnektárnak. Józanságot elveszteni ér, de utána sírni tilos. Az piros.

.