Karácsonyi személyes

Sziasztok!

Vissza fogok térni a novellákkal, de most valami személyeset gondoltam.

Sokan mondjátok –és igaz – hogy a lányaimról nincs egy fotó sem mostanában. Hát ilyenek a tinik. Gyakorlatilag évente egy fotó (sorozat) az engedélyezett. Ezt igénylem is mint személyes: karácsonyi ajit. Ők meg a privát teret igénylik. Mindenek felett:).

A hálán jár az eszem. Nagyon sok borsot törnek az orrom alá a kölkök. Azt hiszik, már felnőttek. Önmaguktól is állandóan védenem kell őket, de persze úgy hogy ne vegyék észre. És ez egyre nehezebb feladat. Mindennap egy újabb küzdéssel teli létezés, amikor azon vagyok, hogy ismét elég közel legyek hozzájuk és megvédjem őket, támogassam őket, és elreptessem őket a siker felé. Mégis mindennél többet ér ha nézhetem azt a nagy fejüket, és a dinka mosolyukat meg amikor a hátam mögé somfordálnak – valami csíny után vagy egy kérés előtt – és megölelgetnek, megpuszilnak, szinte gyurmáznak velem, és a fejem búbjára adják a puszit, olyan nagyok és én meg oly kicsi. Imádok még egy ölelésért sorba állni, még egy puszit elcsenni és hosszan-hosszan nézni őket, és gyönyörködni bennük, mielőtt kilépnek az ajtón az útjukra megint. Bár tudnék szófüzért fonni az érzéseimből, de annyira erős ez a szeret, hogy nem tudom leírni azt.

És mindjárt felnőnek, de még mindig osztott a láthatás, hol apánál hol nálam vannak, és ha azt hiszitek megszoktam, vagy hogy meg lehet szokni valaha: áhh, dehogy.  Az is hiányzik, hogy nem hallom a lélegzetük. Tudom, szentimentális, de igaz: minden igazán ANYA szent és SZENTEK a gyermekek és a közöttük lévő kapocs: misztérium. Örökké tartó titok.

Hanna jövőre érettségizik. Alig várja, hogy szaladjon bele a vad világba. Most teszek ki fotót, ha meglátjátok mennyire gyönyörű nagy lány lett, ti is félnétek a helyemben. Vagy féljen az, aki vele szembe jön. 🙂 Lili középiskolás. Mint, ahogyan az egész életében, az akadályokat könnyedén veszi és minden társaságban megtalálja a legbensőbb helyet.

Hannám spanyol díva, Lilim igazi indiai hercegnő. Álmaim legszebb szépei.

A spanyol díva. Hannám.

Ha sorolni kellene az ez évi érdemeim, megvallom szám szerint nem lenne sok. Az egyik, hogy  elkezdtem a tudományos doktori fokozatot, és az iskola hívott meg a felvételire. Semmi okom a nagyképűségre, mert olyan nehéz, hogy összerogy a térdem (hát még a fejem) a sok teher alatt: szász meg száz oldalnyi olvasmány minden hétre, és hetente két nap is 6-8 óra iskolapadban ülés, referálás, konferencia, a munka s gyermeknevelés mellett természetesen. És még csak most jönnek a vizsgák. Csinálom, amíg bírom, de persze már előre próbálom feloldozni magam, ha nem menne. Mert hát érthető lenne, nem de bár?

Meg még arra vagyok büszke, hogy soha nem látott módon elkezdtem a magamba tekintést: ezzel olyan folyamok indultak meg bennem, melyek legfőképpen békét és elfogadást hoznak számomra. Az embernek,, ha élni akar, mármint é-l-n-i, muszáj megismerni, megbékélni és elfogadni magát.

Azért hogy nevelő anya vagyok a gyermekvédelmi szolgálat, meg a gyám azt mondja „a munkám megfizethetetlen”, hát nem tudom. Ilyenek az anyák: küzdenek a rájuk bízott gyermekekért.

Hét vagy nyolc éve különváltunk, de nem lettem ismét feleség. Hát mondjuk ezt sejtettem, mert soha nem akartam megismételni az elmúlt éveim. De annyira felemésztett a talpon maradás a lányokkal, hogy valahogy a virágos, szivárványszínű, pillangós tüll ruhás szerelem távolt maradt. És sajnos, ahogy múlnak az évek, óhatatlanul belém eszi magát a meg nem alkuvás, miközben azt elfogadom, hogy talán magam miatt, éppen azért aki és ami vagyok, vagy lettem: egyedül maradok. –  ez kicsit szurkál itt belül.  Persze hogy nagy súllyal nehezedik rám az idő mivel nálam valahogy nem évenként múlnak azok, hanem minden egy, rám pontosan három évet tesz. Ha csak egyesével néznénk az éveket, már akkor se mondhatnánk, hogy fiatal (ez vicces leírni is, olyan távoli:), de így, hogy háromszoros  a számláló,  hát tényleg vén vagyok. És beteg is. Most mit titkoljam? Úgyis kiderül.

A házasságok felbomlása mindenképp kudarc. Mindkét fél veszít. Én mindent elvesztettem anyagilag (is), amihez a másik fél szerint nem is volt soha jogom… Hiába vitatnám mert a tény, tény marad: fedelet kell biztosítanom a lányaimnak és Pesten, a  nagyvárosban (hogy közel legyen a suli meg apa) az élet nagyon nehéz és drága. Istenem le se írom hány költözésünk volt eddig a néhány év alatt. Na emiatt például úgy szégyenkezem magam a lányaim előtt, és ezért nem is vontam bele őket egyik költözős hercehurcába sem. Egyes egyedül festettem, tapétáztam, gletteltem, átalakítottam, cipeltem, bútorokat toltam. Reggeltől egészen hajnalig dolgoztam és másnap megint.

Éééééés a jólelkű és ahogy ő mondja „jó szándékú” embertársunk, a főbérlő két év után utcára tesz- így ismét összecsomagoljuk az egész ilyen-olyan életünk. Mi az oka, hogy mennünk kell? Ha esküszöm semmi, elhiszitek? Milliókat adtam a kezébe, de a harmadik, fogadott gyermekem érkezése kiverte a biztosítékot nála. Miért? Nem tudom. Egyébként náluk is gyarapodott a család, de ahogy ő mondta: „az egészen más, mert férj és feleség, meg saját gyerek, a saját gyerek, egészen más”. Január legelején ismét költözünk. Semmi juhééé. Ma Szenteste van és miután eltöltöttük a csodálatos ebédünket, ami alatt végig beszélgettünk, – a lányok dicsérték minden feltálalt fogást, és olyan gyorsan ettek, hogy én kihagytam egyet, hogy a desszertre beérjem őket – nevettünk, fotózkodtunk, és ajándékoztunk, már csengett is a telefon: a lányok vették a kabátot és egy „szeretlek anyával” indultak az apájukhoz. Olyan ajándékokat kaptak tőle, amiket én talán soha nem tudok majd megvenni nekik. Tudtam, hogy így lesz. Persze hálásak voltak az én kicsiségeimért is: amiket alig tudtam kifizeti… Na de hol is tartottam? Szóval én most megírom a blogot és ismét, ahogy mostanában minden nap: dobozolni fogok.

Kértem a munkahelyem boltjaiból papírdobozokat. Kérdi az egyik kedves eladó: hány doboz kell még?

én: Hány doboz egy élet?

ő: Tessék?

Én: Hány egy élet?

Ő: Hát, nekem kb. 25 volt, de én csak 23 éves vagyok.

Én: (A kort meg mért kellett? – kérdem magamban, de csak ezek voltak hallhatók): Nekem három gyerekem van.

Ő: Uhhh, 75.

Hát.. 75 doboz. 75 doboz vár még rám. És nagyon, de nagyon, rettentően fáradt vagyok, és nem ma fáradtam el. És a barátom, Tamás azt mondja nekem, esztelen vagyok, mert a lányokat nem vonom be a pakolásba. De a lányaim szerint meg „ez nem az ő dolguk”. Ne hibáztassuk őket. Két életük van: egy, ahol semmi anyagi gondjuk, s egy másik, ahol szeretetből épülnek a kovácsoltvas ágyak és a válaszfalak.

No de: A harmadik boldogsággombócról is essék szó.  A kis bolond bambinak csodás karácsonya volt: le sem veszi a grincses lábbelijét, ami csörög ha kell-ha nem (lőjjetek le:)), felvette a simítós-csillogós nadrágját és rá a szintén csillogós új ünneplőjét amiben épp a játékát próbálja összerakni s közben, ahogy mindig szokta érthetetlen nyelven énekel, reppel, táncol vagy valami ilyesmi. És folyton mondja: “nagyon boldog vagyok, köszönöm…” Szóval boldog.

Nem a reménytelenség tesz boldoggá, hanem a felesleges terhek elengedése. A nem egy életre tervezés, hanem a napok megélése, átélése és a legjobb a pillanatokban való megragadás. Elidőzni a lányaim szépségét bámulva, az illatukat magamba szívva, jajj meg nézni egy jó filmet és felidézni a pillanatait megint, találkozni a drága és szívemnek oly kedves barátaimmal, beszélgetni mindennap a testvéremmel, és felébredni finom álomból és nem munkába menni, hanem tovább aludni. Bundás kenyeret sütni reggel a lányaimnak, az ágyaikhoz vinni azt és hallgatni a nyammogó köszönetüket és a szívemhez rejteni a nekem küldött puszikat.

Ezek nem nagy dolgok. Kérlek, keressétek meg a körülöttetek lévő jó dolgokat. A kutyusod vakkantását, a cicád dorombolását, a meleg teád ízét, a puha takarót, a társad, testvéred, barátod ölelését vagy hogy a havi rezsidet sikerült kifizetned.

Ilyenek.

Milyen jó végszó. Pompás:) Legyen hát ez a karácsonyi – év végi búcsú szó:

Ilyenek.

🙂