Ki azért érzi, mert korban oda jutott, ki azért, mert az események – kortól teljesen függetlenül- egészen odáig lökdösték.
Aki idáig elér, annak érdemes egy újra/ tovább tervezést készíteni. Belátni önmaga múlandóságát, önnön mivolta hiábavalóságát és ugyanakkor megismételhetetlen egyediségét itt a Föld nevű bolygón.
A minap az Instagrammon lapozgattam, amikor egy korombeli ismerősöm gyönyörű családjával dicsekedve mutatta a gyermekeiről készült képeket. A szülők, olyan kicsinek és vékonykának tűntek, a gyermekeik mellett, akik viszont hórihorgas óriásokként ölelték a hónuk alá őket. Alighanem a fejükre nőttekJ
Ezek a kedves képek pofoztak engem önnön valóságomba: az én gyermekeim korban még idősebbek és magasságra is nagyobbak, csakhogy még szembetűnőbbnek látassa magát az idő, az a vén különbségcsináló keménykezű kovács.
Vannak mesék, amik képzelgésekből állnak és van, hogy egy mondának tényleg alapja van. Ilyen lehet az is – amit én ugyan tapasztalattal nem támaszthatok alá- de sokan esküsznek rá: a fiúk, tini korukban sokkal hálásabbak (és egyszerűbbek), mint a lányok.
A lányokból ugyanis magasra nőtt térkövetelő terroristák lesznek. Megbolondulnak saját hormonjaiktól, mely, mint egy felhő körül is veszi őket, hogy leperegjen róluk a józan ész, és ők, mint lasszót vetik ki ösztrogénből szőtt hálóikat a férfiakból álló világukra. Kis bestiák. Észre sem veszik szegények, – még véletlenül sem, direkt meg aztán főleg – mennyire ostobán és vakon hisznek abban az ősidők óta elhintett „szépmesében”, hogy mindenre képesek és hogy ők fogják megváltani a világot, mert a majd hét millió ember közül éppen övéké az ERŐ. Ők a mások, konkrétan a Kiválasztottak. Megjegyzem: én nem próbálkozom a lehetetlennel, az az élet rendje, hogy ilyen szép ostobán higgyenek önnön magukban s csatázzanak velem, mint ősellenséggel… Őszintén szólva már abba is halálosan elfáradok, hogy nap nap után megvédjem őket saját maguktól, hogy tíz év múlva öntudatra ébredhessenek és levetve ’heroin’ énjüket, tényleg éljenek – és ne haljanak meg addigra – valódi hőssé válva, nagyot szakítsanak…
Én is voltam első félidős, tudom mi a pálya. Világmegváltás ezerrel. Javítom magam: az új generáció fejlesztett a sémán: ők már csak magukat akarják megváltani. De azt nagyonJ
Persze hogy felmerül bennem a kérdés: Mindazok mellett, hogy majdnem felnőtt lányaimat „erőszakkal” pesztrálom, mit kéne kezdjek önnön magammal?
Meg az: hová, meddig jutottam. És a felezőhöz érve, merre áll a mérleg nyelve. Veszteség, nyereség.
És drága olvasóim, tudom jól, hogy közületek sokakat ugyanígy foglalkoztatnak ezek a kérdések. Hallom, ahogy a szívemnek oly kedves igazi jó barátom, bánatosan sírja el, hogy „már minden álom elveszett” pedig életkorát tekintve alig fél úton lehet. A másik ember, aki jó, már korát tekintve is útkereszteződésnél áll, és a legnagyobb sikerrátája, hogy a daganatot legyőzve: él. Őszintén? Csak a Facebook-ról ismerek 50-nél idősebb (tehát a felezőn bizonyára túljutott) magát boldognak valló és külsőleg annak is látszó embereket. Szóval empirikusan nem tudom, hogyan kell ezt jól csinálni, pedig hamarosan kurvára empirikusan, vagyis tapasztalati úton meg fogom ismerni a másik félidő részleteit.
Én: én sok mindent felépítettem, elértem és Isten magas hegyekre, meg még szebb helyekre eljuttatott engem, mármint az eszemmel, amit Neki köszönhetek. Végső soron. Egyszerre nyűgöz le és rettent el az ember azon képessége, hogy újra és megint képes túlélni a túlélhetetlent. Komolyan mondom az életet túlélni maga a Diehard 65 (X). Meghalni?! Azt nagyon könnyen lehet. Élni, na az már kemény meló! Emberül: a létező legnagyobb kihívás.
Szóval az én életutam (ahogy a legtöbb embertársamé) tele van göröngyökkel. Nekem éles sziklával nehezített részek is bőven akadnak, ami a legtöbbeknek azért – hála az égnek – kimarad. Szóval nagyon izzadt egy élet az enyém. Melós. Lélegezni is nehéz. S nem érzem, hogy azért mert a hegycsúcson lennék s ott ritkább az oxigén.
Hogy mégis nevetve láttok, az tudatos mutatás, és merő önfegyelem.
Adni jöttem erre a világra és nem elvenni. Ha adni nem tudok: adok azzal, hogy csendben maradok.
Félidő. Második gong, mindjárt felhúzzák a függönyt s kezdődhet az utolsó felvonás. Ez a darab két felvonásos. S a műfaj csúszkál a tragikomédia és a dráma között. Még nem dőlt el.
A lányaim térkövetelő zsiványokká értek. – igazi győztesek. Engem is meggyőznek. A szájukból kifújt elhasznált levegőt is imádom. Ők a lényem értelmes részei, gyémántszilánkok. Nemesednek, 500 karátos gyémánttá.
Most szerényen és halkan csordogáló patak vagyok. Meghúzom magam, elbújok a ’tarkán virító bokros dolgok mögött’, ne lássanak. Nem aggódom, hogy feloldódom a semmiben. Ahogy a csermely, néha összeszűkül, az ilonapatag is csobog a medrében és zubog majd, ha kell: hogy üde frissességet, és mártózni való tiszta vizet adjon annak, aki elég bátor hogy bennem merüljön el. Mármint most mintha újra kezdeném a pályafutásom, és egészen másként futok neki: a bal hátsó sorban húzom meg magam, és nem jelentkezem, pedig tudom a választ.
Hangos lesz a karrier utam, ha annak kell lennie (mások hasznára) addig a csendesség sem zavar, mert mint a forrás értékes köveket mosok ki magamból: alkotok, írok, hallgatok.
Ennyit tudok a félutamról. Ha fél. Ugyan.
Mert anyámtól – egy nappal azelőtt mielőtt még ’FÉLidőből’ VÉGidő lett volna, !minden közbevetés nélkül! – egyetlen baljós intő mondattal „búcsúztam el”: „Nem tudni kiért jön el előbb a Halál, s kit visz magával el: téged előbb vagy engem talán…”
Az én szavamat hallhatta meg a mindent elnyelő fekete szörnyeteg?! Másnap szegény anyámnak, végleg vége lett.
Fél! Idő? Kinek… Nem?! FÉLek.
