Hogy miért velem történnek ilyenek?
Azt hiszem nem is ez a jó kérdés. Hiszen sokunkkal előfordulnak hasonlók, csak nem szólunk róla, vagy természetesnek vesszük. Mármint, hogy megaláznak minket.
Szerintem engem kurvára megalázott egy doki, az egészségügyi rendszer teljes felhatalmazásával.
Kérlek ne higgyétek, hogy könnyű nekem erről beszélni. Sokkal könnyebb lenne felejteni. Miattatok értetek vagyok bátor. Na olvassatok, tisztelettel:
Emlőszűrésre kellett mennem. (Tudom, hogy fiatal vagyok hozzá, én sem jókedvemből mentem.) Négy hatvan körüli néni várt ellőttem. Kioktattak, hogy várjak a seggemen, mert itt mindenkit időpont szerint hívnak. Gondolhatjátok milyen rosszul éreztem magam, amikor eléjük hívtak be engem. A hölgy kérte hogy csukjam be jól az ajtót magam mögött, mert itt személyes dolgokat fog kérdezni. Ezt viccesnek tartottam, mert a szemben lévő vizsgálóból minden diagnózist jól hallottam az erős orgánumú meglett férfi doktor által. Még azt is hogy éppen egy emlődaganatos beteg leletét diktálja le. Értettem a morfológiai eltéréseket…
A hölgy kérdezett, és közben folyamatosan vitte be a gépbe az adatokat. Csakhogy nekem nincsen hangom (begyulladt a hangszálam). Ha nem figyeli a szám mozgását, csak susogást vél hallani. Hamar rájöttem, hogy őt aztán egyáltalán nem is érdekli a „sztorim”. Igeneket és nemeket várt. De a bólintás is megtette. (Ezért nem kellett volna annyira ajtót zárni.) Kimentem ismét a váróba. Közben újabb nénik érkeztek.
Behívtak egy másik vizsgálóba. Félmeztelenre kellett vetkőzzek. Na ez minden volt csak nem kellemes, finom és szép. Az emlőm (ezt most itt így kell mondani) teljesen külön szerették volna választani tőlem, hogy vizsgálhassák A Szervet. Beszorították alulról-felülről ilyen műanyag vákuumos „satuba”, közben a hölgy igazgatta a materiát (anyagot- ez a mellemet jelentette ebben az esetben), tolta, húzta, ahogy a vizsgálat kívánta, s nekem kitekert pózban némán tűrnöm kellett. Nem nyögtem-nyafiztam: nincs is hangom. “Igazából én ott sem vagyok: csak a matéria, amit le kell “fotózni”, ezzel a fura masinával.”- próbáltam magam távol tartani a helyzettől.
Valaki persze elmondhatta volna, hogy drága hölgyem, most ez és ez fog következni, kellemetlen lesz, netán fájni fog, eddig fog tartani, és azért kell mert, de én azért vagyok, hogy, és ez a gép egyébként arra jó, hogy… Mintha én is ott lennék, mintha ember lennék és ő is ember lenne és nem gép és én nem anyag. Egyébként egy halálos kór árnyékában, de hát erről ne is beszéljünk: nem mintha nem lenne fontos, de ez a gépezetben most legkevésbé jelentőségteljes dolog.
Kiküldtek, azzal, hogy várjak, mert kell egy manuális uh -ultrahang vizsgálat is.
Végül behívtak egy harmadik részre: mondanom sem kell, a várakozó nénik előtt. Égett a pofám.
Ott várt egy középkorú asszisztens, egy fél négyzetméternyi helyre mutatott és utasított, hogy félmeztelenre vetkőzni szíveskedjek és úgy fáradjak be a vizsgálóba.
A doktor bácsi bőven túl volt a hatvanon. Már várt engem ülve, jöttömkor sem állt fel. Természetesen én, ahogyan előzőleg a másik hölgy előtt is, a két kezemmel takartam a testem, olyan fáraó pózban. Erre a doktor: „Üljek le vele szemben, s tegyem le a kezem magam mellé.” Abban a pillanatban, mintha utasítottak volna kifordultam, és behoztam a kendő-sálamat. Erre a doktor is és az asszisztens is meglepődve estek nekem: „Azt minek hoztam? Nem értettem az előző utasítást? Vigyem innen ki!”
Mondtam, hogy értettem, de míg leülnék, én magamon tartanám. A doktor úr felháborodott, hogy ezt hogy gondolom, azt sem engedte meg, hogy a lábamon tartsam a kendőt. A doktor tekintetét kikerülve az asszisztensét kérdeztem, szinte könyörögve a segítségért:
– Ezt most komolyan kérdi tőlem?
Az asszisztens értetlenül nézett rám, mint aki nem tud segíteni.
És akkor vettem egy nagy levegőt. Lemondtam a méltóságomról. Leengedtem a kezem, a doktor szemébe néztem, majd a melleimre mutattam:
– Azért mert ez itt két cici.
Erre ő, hogy:
– Igen. Azt látom.
Ekkor feladtam.
– Kezdjük.
És akkor leültem elé félig mezítelen, és ő a kezét nyújtotta nekem, mint egy „úriember”, majd ezzel a lendülettel elkezdte az alapos manuális vizsgálatot.
„Megnyugtatott”, hogy ő naponta harminc mellet lát, úgyhogy ő ezt egészen jól tudja kezelni.
Mondtam, hogy értem, de nekem csak ez a kettő van: ott a kezében.
Eztán fel kellett feküdnöm a vizsgálóasztalra és uh-val is végig vizsgált. Közben végig magyarázkodott, mintha érezné, hogy itt, most valami rossz dolog tényleg kibújt a zsákból.
– Tudja amikor külföldön dolgoztam akkor ez úgy volt, hogy akkor jöttem csak be a vizsgálóba amikor a kuncsaft, – igen így ezzel a szóval mondta: kuncsaft – már fenn feküdt az asztalon, nyakig betakarva. Persze én kitakartam aztán – nevet – de addig hogy mondjam, volt egy kis ideje. Valahogy jobb volt az, de itt Magyarországon valahogy ez a kivitelezés. Kellemetlen, mondjuk nekem már nem, de ez van.
Ilyeneket mondott.
Meg olyanokat, hogy:
„Nem látok semmi ocsmányságot, nézzük csak, nem itt sincs semmi ocsmányság, na nézzük ugyanezt a másik oldalon…”
Ha ezt így is lehet, akkor miért kell teljesen levégteleníteni a nő pacienst?? Nem tudom mit látott az
arcomon. Hangom nem volt, de a tekintetem sokkolhatta, mert tovább magyarázkodott:
– Tudja, hogy oldjam az ilyen feszült helyzeteket, mit szoktam mondani? Megkérdezem, hogy, na mikor ült utoljára így félmeztelen egy férfi előtt?
Nekem nincsen hangom. És sokkot is kaptam. És végtelenül megalázva is éreztem magam. Különben bele ordítottam volna a fejébe, hogy takarodjon a közelemből.
Hogy a mi családunkban a cigány lányok senki ember fiával nem beszélgetnek félmeztelenül, nem mutogatjuk magunkat, sőt a férjeink előtt sem illegetjük magunk félmeztelen, sem meztelen. Mikor volt ilyen utoljára? Hát soha! Soha senki nem érhetett úgy hozzám, mint ő és nem szemlézhetett úgy, mint ő.
Vizsgálat után nagyon figyelmesen adott papír törlőket, hogy a felkent gélt letörölhessem magamról és kitessékelt. Egy szót nem mondott a konkrét vizsgálat eredményéről, de én kihallgattam a diktálmányát. Tudom, hogy mintát küldött citológiára. (ennek a menetét már tényleg nem írnám le, aki ért hozzá úgy is tudja, aki meg nem, addig jó:) Végül felhívta a figyelmem a manuális emlővizsgálat fontosságára (mintha hálásnak kéne lennem, azért amit ő megtett értem), és annak pontos megtanulására, kiemelve hogy ez nem ment meg az “ocsmányságtól”, de a mielőbbi felismerés…. Nem mondtam, hogy pár év szülészi tanulmány után, némileg értek ehhez. Nekem nincsen hangom kérem. Ki onnan.
Hazafelé menet bevásároltam, vacsorát főztem, és a lányaimé voltam.
Csak az eső. Az eső esett valahogy sokkal jobban, ahogy végig csapdosta a testemet.
ui.: Akkor miért, miért, de miért nincsen rendes Egészségügyi kommunikáció oktatás az egyetemeken? És én miért nem taníthatom teljes állásban azt hogyan kellene?