Halálok halára – Neked kell életben tartani magad –

Ahogy begyűrűztünk a covidba, egyre hétköznapibb vendég lett a halál, és  hiába zártuk be az ajtóink, beoson az ablakon át, máig visz, akit lehet.

Pedig még csak alattomban folyik a vakcina háború, látványos kül és belharcok várhatók, mire majd megkapj(T)ák a „nagyok” az első vakcinákat, a gazdagék a második hullámban s végére, amikor már statisztikailag jönni kell az életnek is, kapják meg azok akik megmaradtak.

Van aki  a H1N1 –nél esett el, van aki a coviddal vív csatát. Lassan el kell fogadnunk, hogy most már ilyen lesz. Felnő egy generáció, aki számára nincsen vírus nélküli idő. Addig meg kiszelektálódunk: de nem érdem szerint. Pedig lenne abban valami megnyugtató, ha ugyanúgy elkapná gazdag, befolyásos, és szegény. Csakhogy a cigánysoron lakók mégiscsak könnyebben elkapják és adják tovább. Sokkal nehezebben gyógyulnak, a rossz életkörülmények miatt, az egészségügyi rendszerbe való bejutás is heroikus küzdelem. S benn folytatódik a küzdelem, sorszámot húzhatsz s jobb esetben harmad naponta jut rád néhány kósza perc a folyosói hangzavarban.

Mondok egy titkot, és tapasztalatból tudom hogy igaz: Neked kell életben tartani magad. A négy fal között nem lesz másod.

Ahol eltűnik a látható, valóság lesz a láthatatlan.

Építsd fel saját magadban a sáncaid, és védőbástyád. Döntsd el, hogy az maga lesz szeretet. Azt hiszed magasröptű gondolatmenetben vagyok? Hidd el, ahol eltűnik a látható, ott nagyon valóságos lesz a láthatatlan. Nem vagyok a rossz hír előljárója. Inkább óvni szeretnélek: legyetek résen, élvezzétek az életet, használjátok ki, amit lehet. Keresd meg azt a talán egyedet, egyetlenedet, aki maradt neked és élj miatta, érte, és ezt mond is meg neki.

Vacakul érzem magam. Túl éltem három halált is, egyet mikor az intenzívre kerültem és kettőt a fertőzés során. A kómából dereng egy harcedzett pionír, aki küzdött bennem. Sötét helyeken harcoltam, élővel és élettelennel.  Mindent éreztem, ami a valós világban történik, csak lefordítódott bennem az üzenet. A nővér, aki utált és rám sem nézett, álmomban is ott volt és éreztem, hogy a halál felé lökdös, az orvosnak, akinek szóltam, hogy figyeljen, üzletet kínáltam a túlélésemért, és a magasban tartó kezek, a testvéreim.  Mára összeállt a kép.

Amikor hallottam, hogy Paci barátunk meghalt, bennem rekedt a szó, pedig ordítani akartam torkom szakadtából. Mondtam magamnak, hát hogy lehet, hogy ő meghal és én meg a halálokkal harcolva itt vagyok? S habár tudom, hogy nem kellene teret hagynom a vádló szellemeknek magam miatt,  csak belém hasít, hogy család várta és sok szeretet, én meg… Járkálok itt a halandók között, mint egy legyőzhetetlen titán. Nem félek. Ez milyen már? Nem félni az „új pestis” miatt? Nem félek. Bocsássátok meg nekem érte. Legyőztem a halálomat. Kiköptem a tüdőm, s ugyan sérült a légvételem, mindenek mellett és ellen: itt vagyok.

Nem adhatom az életem önmagamtól oda senkinek, – ha lehetne, elosztanám közöttetek, sőt rálicitálnék,  “még tíz évért a pokolban”, életjegyet vennék, annak, akit szeretek magam körül. Tudom, hogy ti élők, és boldogok, nagyon szerettek létezni, mindent odaadnátok pár napért. Még a száz évesek is. Láttam őket is, nincs titok. Hetek óta nem tudok egy napot, amikor ne lenne beteg egy hozzátartozóm, barátom, olyan aki kedves nekem. Most hogy az egészségügy egyre fáradtabb és betegebb, nem jut idő mindenkire, legalább is messze nem elég. Rám se jutott figyelem. És nem erőlködnek a menthetetlenen. Kérlek, fogd fel a szavam és értsd meg, neked kell, belülről felépítened magad, visszakapaszkodni az életbe, megragadni a jelenbe, és a kómából is magad ébredni fel. Meg lehet csinálni, én mondom, a „semmiben nem különleges”, „a hétköznapi”,” az egyik közületek”.  

Belülről kell felépítened magad, visszakapaszkodni az életbe, megragadni a jelenbe, és a kómából is magad ébredni fel.

Tudom, milyen amikor nincs oxigén.

Rájössz hogy az a kicsike semmiség, az a láthatatlan fuvallat, ha nincs benned, két perc után megveszve kapkodsz. Ismerem az érzést, amikor lebénít „a nincs levegő miatti csend”. Majd rájössz, hogy kevesebb levegővel is életben maradsz, csak vissza kell venned mindenből. Nincs mozgás, nincs fekvés, nincsenek érzelmek, nincs beszéd. A nihil lesz az otthonod.  Beszorul a létezésed önönmagadba. Elengedsz minden hozzávetést, gondolatjelet, lábjegyzetet – minden erőd kell, hogy benned csobogjon az életpatak. Belátod hogy az ágyadtól a kijáratig vezető út teljesen esélytelen, szusszal se bírnád az utat: a kijárat benned ragad. A legjobb támaszod az oxigénmaszk, amitől válást nem tervezel. Maradsz az ágyadon. Éktelen köhögések törnek rád. Esküszöm minden kiszakadt elhalt darab, mint a világ sötét anyagai, egy-egy démonként szakad ki. És nagyon fáj. Élesen, mint a szike. És még 6x- 7x beléd mar, mire enged egy kicsi darab. – na ez a jó köhögés. Rájössz, hogy a sötét anyag a legnagyobb ellenséged, ennek távozni kell a bensődből, mindennel, ami vele tart, mert elveszi tőled az életet.  Heroikus küzdelem, sokszor bele ájul az ember annyira…

Mindent éreztem, ami a valós világban történik, csak lefordítódott bennem az üzenet.

„Ki kell tölteni az alveolósokat” – hallottam a szakemberektől és láttam, ahogy kómába eresztik a kislányokat, miután kivették az elülső foguk.  Őt magát (a testet) nem is tudom valami légpárnás tartályba teszik, amiben ott van ez a szúrós szagú viasz szerű anyag. Láttam mindent.  Marian előtt, egy 34 éves anyukával voltam egy helyen. Védett a nővérek haragjától, miközben szólt verte őt a zokogás:

„Ne bántsátok, miért bántjátok!”  –  nyöszögte – Miközben engem bevágtak a sarokba.

„Van gyermeked?” – kérdezte miután magunkra maradtunk.

Mondtam „igen”. Sírt, hogy neki is van egy. És sírt, mert tudta, hogy nem kerül ki élve. 30 kilóra fogyott, halállá vált az arca is.

„Érzed ezt a szagot?” – sírt nagyon.

• Majd meglátogatom a lányod. -én, válaszul.
• Tényleg?
• Ígérem.

Sírt tovább. Egészen a haláláig. Nem jegyeztem meg a nevét. Lázbetegen végig mondogattam magamban őt, de amit sikerült kiolvasnom a lázlapjáról, másnapra kiverte belőlem a fulladás. Máig furdal a lelkiismeret.

Mariann, a másik lány, túlélte míg ott voltam. Az utolsó napomon még szólt is hozzám.

– Beszélgessünk! – mondta a paraván túl feléről.

– Én nem beszélgethetek veled. – mondtam.

– Miért nem? – Kérdezte ő.

– Mert nekem nem engedik.

– De miért?

• Mert gyűlölnek engem. – mondtam én erélyesen.

Nem szólt velem többet, csak magában mormogott:

• Le fogom győzni a betegséget. Túlélem. – S az addigra oda érkezett nővérek méltatták őt, hogy „bizony, ez így lesz”.

Drága barátim, ismerőseim, drága kedves olvasó: én úgy szeretnék segíteni. Odaadnám a megmaradt fél tüdőm a túlélésedért. De nem így működik. Csak azt tudom, hogy elmesélem neked én hogyan éltem túl. Kapaszkodj bele a szeretteid imájába. Engem a testvéreim hurcoltak a magasban, míg kómában voltam.

Tudom, most nem látsz mást csak a félelmetes jelent, a köhögést, azt hogy minden testrészedre millió súly nehezedik és fáj élni is. Vagy csak félsz, hogy ez várhat rád is. Meglehet. Jó lenne, ha ezt mérlegelnéd: akár te is lehetsz beteg. – Ne légy ostoba, szembesítsd magad. Elég ha lemész a boltba és összefogdosod, amit előtted százan, aztán, törlöd az orrod, meg a szád, és benned van a betegség. Senki hibája. Ez ilyen. Meg kell találnod a kapaszkodóid.

Amikor harcoltam, nem tudhattam, hogy ki virraszt értem. Mégis, mikor felébredtem, tudtam, hogy a testvéreim mellettem álltak és kerestek és imádkoztak.  Mert, ahogy eltávolodsz a látható valóságtól, egyre közelebb kerülsz, a láthatatlanhoz. Elkezded látni a manifesztálódott szeretetet, a fájdalmat, a szenvedést és a győzelmedet.

Emlékszem a legsötétebb éjszakámra. Soha nem feledem, mert aznap hajnalra ébredve biztosan tudtam, hogy kijövők a kómából. Egy magas templomban voltam. Egyedül imádkoztam.  És ahogy jött a szaggató köhögés és a lélegzetnélküliség, úgy erősödött az ima. Hajnalig ment a feketébe borulás és kifehéredés. Reggel felébredtem. Itt vagyok.