Hétköznapi hősök vagyunk

Szeretek blogot írni. Önkifejezés, mellyel másokkal, akár teljesen idegenekkel is egy hullámhosszra kerülhetünk és átsegíthetjük egymást a különböző élethullámokon.

Írni jó. Felszabadító. Üdítő, mámoros, megnyugtató, józanító, lazító.

Ugyanakkor egy blogot megszülni, nem is egyszerű. Nehéz. Önfegyelmet igényel. Nem mindig sikerül megvallom, ezért nem is írok túl gyakran. Írni önmagamról, úgy hogy közben rólatok is szóljak, szinte fájdalmas, hisz ahhoz, hogy hiteles legyek, saját bőrömet kell a vásárra vinnem: megnyitom magam, hogy te felismerd a húsom színében a tiéd.

A kisebbik lányom kérdezte nem is olyan rég:”Anya te boldog vagy?”

Visszakérdeztem.

Azt mondta nehéz kérdés ez, mert hisz nem olyan megfogható dolog, de általánosságban véve „Többet vagyok boldog, mint szomorú.” – magyarázta nekem.

Okos ez a gyerek. – summáztam én.

Mert mi a boldogság, ha nem az elkapott pillanatok összessége?

Ma jó, holnap lehet sírni fogok. Megdöbbentő mennyire nem új, hogy a boldogság a pillanatokban van elrejtve, de mégis legtöbbször mégsem tudunk a most-ban élni, a pillanatban nem tudunk megragadni, levegővételnyire sem. Amikor eljutunk a most-ig, már későnek érezzük azt, vagy máris a „mást” keresnénk. Mennyire nagy ostobaság! Úgy múlik el a sok pillanat, amiben el volt rejtve a boldogságmag, hogy nem is értékeltük, nem is vettük észre, hogy ott voltunk, benne voltunk a életünkben. Mi voltunk a főszereplők, ja és igen, ez volt a film, a jelenet. A te jeleneted. „Mindenkinek jár egy ki..tt versszak az életében.” – mondta nekem már nem is tudom ki. De mi van, ha te vagy én úgy írjuk meg a versszakaink, hogy nem is tesszük közzé: talán még magunknak sem. Kifogás mindig van: hogy mit mondanak a mások (mondjuk ha táncolsz az esőben), és megszólják a gyereked, mert pizzázni viszed délután és nem a fittness klubba, és nem lesz pénzed jövőhónapban, ha most színházba mész, kirándulni, fagyizni, vagy ne adja az ég, elmész csak úgy a magad jókedvéből szórakozni, s isten ment megmutatod valójában kivagy, s nem játszod a megszokott “elfogadott” szereped….

Tegnap a villamoson odajött hozzám egy csodálatos vörös hajú leány. Olyan tiszta volt a tekintete. Megismert a blogom kapcsán. A munkám kapcsán. Olvas engem. Ismer engem, a munkám által. Imádtam, hogy a 6–os villamos kellős közepén összetudunk kapcsolódni, így interkulturálisan, nemzetiségeken, társadalmi különbségeken, és konvenciókon túl, minden szaron túl, csak összekapcsolt minket az idő, meg a tér és képesek voltunk egymást nem csak nézni, de látni és értékelni, tisztelni és szeretni is. Ajándék.

Egyébként a tegnapi napom, ami épp Nő Napra esett: nagyon jól sikerült. Értékes beszélgetések, találkozások nagyszerű, inspiráló és nagy tudású nőtársakkal. Érdekes és értelmes vitám volt az ifjú tudóspalántákkal, illetve a szakmabeli kollégáimmal, s talán a legszebb, hogy Hanna lányom végre látta az édesanyját munka közben: előadni az egyetemen, vitázni, állást foglalni, egy ügy szóvivőjének lenni sok szakértő és tudós ember között, meghívott előadónak lenni. Szerintem az ilyen napokat meg kell őrizni az emlékezetben. Eltenni a zimankósabb napokra. Amikor képes jégbe fagyni a könnycsepp arcokon.

Mondanám, hogy elteszem emlékül a rólam készült tegnapi fotókat is, de olyanok készültek, hogy hozzám képest az Alien, egy igazi udvarhölgy lehetne. Pedig állítólag fotogén vagyok. 🙂

Komolyan mondom perben állok az idővel. Mármint az elmúlás jeleivel nem egyezem ki. Mindegy, most nem is ez a fontos.

A fontos az, hogy tudom, hogy egy vagyok közületek. Egy senki. A mindenki között.

Egy Valaki. Az életmedremben.

Egy csepp. A nagy tengerben. De miből van a tenger? Miből építkeznek a hullámok? A hetedik hullám, az, amelyik különleges, és dacol és túlél és megismételhetetlen, az, amelyik minden embernek van, legalább egy az életében, az miből épül fel? Belőlünk. Belőlem is. A cseppekből.

Légy főszereplő a te egyetlen életedben! Ne tedd saját magadat mellékvágányra, mellékszereplővé, saját magad árnyékává. Légy fontos saját magadnak! Engedd meg magadnak, hogy élj és ne csak lélegezz, amúgy funkcionálisan.

Ha csak pillanatokra is: de lépj ki a komfortzónádból és mártsd bele az ujjad, a kezed, a tested, a fejed búbját is, – ha mered -a vágyaidba, álmaidba, igazi önmagadba. Én nem tudom helyetted, hogy ez jár neked. Nem tudlak szeretni téged önmagad helyett.

Hidd el, nekem is nehéz az életfeladatom: elfogadni a szerepem, felelősségem, (elengedni a rólam készült borzalmas az éterben még soká keringő képeket,) és igent mondani arra, hogy nő vagyok, erős vagyok, harcos vagyok, szép és még mindig fiatal vagyok testben és lélekben, és tiszteletet adó és követelő ember vagyok.

Valahogy úgy van az, hogy hétköznapinak születtem. S egy cigánytól, már ez is nagy dolog. Hétköznapi vagyok, tehát ugyanolyan, mint Te. És én elhiszem, hogy TE, pont Te, hős is lehetsz. A saját magad hőse, az én hősöm, a mi hősünk.

Valahogy úgy esett, hogy hétköznapi hősnek születtem. Egynek közületek.

Jó nekem.