

Én annyira vagyok író, költő meg annyira sem, amennyire a cselekvést főnévvel keretezhetjük. Író vagyok, mert írok. Legyen ez maró gúny rám nézve is.
Ezt a napokban ellettem, de van még ott, ahonnan ez született. Kedves egészségetekre.
Nincs mire
Hogy nem szakad neked szét a szíved szerte szét?
Mindennap újra meg megint. Összerakhatatlanul.
Minden összefoltozott szó egy leheletre száz fele
hull ismét-megint, ahogy a forró szellő
szerte hordja a neved.
Rothadó falevelek hullanak a szél szavára.
Kapcsolatunk romhalmai.
Hány élet van, amibe bele lehet halni?
S feltámadni hányszor nem lehet? Még.
Hazugságot mondani hányszor? Megteszed.
Képeket összerakni és emlékeket
fehér meg fekete temperával átmocskolni.
Hányat lehet?
Istennek kérdést feltenni,
mindent megélni, ezerszer egyedül
túlélni és nem szabadulni a forrón
át-beszívott tüdőt újra égető
levegőtől mond meg mért-hogy? Lehet.
Sikító hiénák hordják szét a fájdalmam
szívemnek élve holt darabjait koloncként
szaggatják egymás szájából,
s külön-külön élek a fogaik között,
százszor meghalt darabjaim
még mindig fájnak külön-külön.
Akkor mit kérdezzek? Kérdezzek?
Kitől várjam az igazságtételt?
Vigasztalást kitől?
Istentől, aki mindezt látta,
Tőle, aki csendben hagyta?
S ha igaz, pedig minden ellen tudom, hogy az,
hiszem,
a fejem én szegem le,
álom nekem nem jön szememre,
a sorsom koporsószegekkel én zártam le.
Mit, miért kérni?
Aki jogfosztott: nincs mire.