„Ha enni akarok itt az utolsó alkalom estig, mert ha elindulok, már csak a munkára tudok majd figyelni. A jobb koncentrálás érdekében „tankolnom kell”: csak egy szendvicset. Gyorsan. De hol a kés? Minden szene-szét, várunk az új hűtőre. Áh itt az új kés. Nem épp kenyérvágó, inkább húskés, de mindegy, célnak megfelel.”- így morfondíroztam magamban a mielőtt nekiláttam a szendvics készítésnek.
Egy határozott vágás. Közben lélekben ott sem vagyok, kattog az agyam, hogy mi fér bele az időmbe a munkába indulásig…
Felszisszenek. Nyikorgó hang, halkan elnyúló nyöszörgés fut ki az ajkaim közül. Az élesedő fájdalom mint egy lassított felvétel kényszerít a földre, s mintha valami idegen test lenne a tenyerem, eltartom a testemtől a másik kezemmel. Lassan veszem a bátorságot, hogy rátekintsek mit műveltem. Kb. 3, cm. Nem egyenes szélű. A harmadik másodpercben már éreztem a zsibbadást. Kis ujj, és a gyűrűs széle:kilőve. „Basszus, ez szétnyílik. Nem szétválik, ez szétnyílik. A francba. Minden csupa vér. Felmosni, míg rá nem szárad a padlóra, még csak az kéne, hogy erre jöjjenek haza a lányok… Gyorsan, nyomókötést a sebre! Ezt nem hiszem el. Tiszta textilt kell vágni a kezemre. Hogy vágjak? Jajj, nem akarok vágni, ezzel a késsel! Ez olyan, mint a penge! Még egy rossz mozdulat és szétszabdalom magam. Ráadásul a fájdalom miatt nem tudom jól kontrollálni a bal kezem. – nagy levegő – Nincs hiszti, gyolcsot vágni.”- utasítom magam.
Jól bekötöm. Órára nézek, lássam mennyi lehet az időarányos vérveszteség. Nagyjából tudom mennyit tolerál a szervezet. Leülök végre, te jó ég eltelt majd egy óra. Vérzek még. Posta kilőve.
Sajnos nem kérdés, erre kell néhány öltés, vagy kapocs: négyet tippelek. Sajnos cserélni kell a kötést, ahogy leveszem a nyomókötést azonnal szaporán folyik a vér. Nem jó. Már alvadni kéne. Gyengülök.
„Akkor most doki vagy tanítás vidéken?” – teszem fel a kérdést magamnak.
„Majd összevarrják, ha visszajövök. Gyermekek várnak, a szavam, a szerződés kötelez: mennem kell dolgozni. És jövőhéten miből veszek ételt? Mennem kell. Két óra után ,még mindig átvérzik a kötés. Idegesít, mert tudom, hogy nem így kéne lennie. Felhívom a szakrendelőt, hogy ugyan majd varrja már össze a sebem délután, „csak egy picit”, hebegek: hát zsibbad, azt is meg kéne…. A doki a zsibbadás szóra egyből a János Kórházba küld, traumatológiára. Hát persze hogy tudtam, hogy rossz esetben ez a protokoll, de mint púpot a hátamra, úgy kívántam ezt a hülyeséget, egy kis vágás miatt.
Elmentem tanítani. Kértem gézt, mégse ijedjenek meg a srácok. Ügyet se vetettem, a bajomra, néha szisszentem picit, de ha már ott vagyok, csak a célra vagyok hajlandó figyelni.
Közben írtam a lányaimnak, hogy az új késhez még véletlenül se nyúljanak, mert életveszélyes…
Visszafelé a vonaton már elfogadtam, hogy hulla fáradtan, éhesen és kimerülten a kórházban fogom tölteni a délutánom és estém. Tettem egy gyenge próbálkozást a lányaim felé, hogy ugyan várjanak már velem, az ügyeleten, ne egyedül kelljen… Visszadobták a labdát. Ez felejtős. Nem erőltettem.
Ketten vártak előttem. Természetesen közben három mentővel érkezett beteget vittek be előttem. Előrelátóan vettem egy teát és nápolyit, tudván ez hosszú nap lesz. Készíttetem magam: operáció várható, összevarrják a szövetet külső belső varrattal és az inat, vagy ideget a kezemben. Egyet tuti.
Amikor már a kezemben volt a nápolyi, épp beleharaptam volna, na akkor, akkor behívtak. „Ezt nem hiszem el!”- bosszankodtam.
Egy élemedett korú doktor megvizsgál. Előttem már benn ült a vizsgálóban egy hangoskodó módosult tudatállapotban lévő, „beanyagozott” ember, na.
A doktor mondta, hogy ideget kell varrni, és poénkodott, hogy ez a „baleset több sebből vérzik” (hahahha), mert nem figyeltem oda, mert nem jó késsel vágtam zsömlét, mert siettem… (Ha nem mondja, nem is gondoltam volna mindezt.) Persze egy szavam sincs. Hogy lenne?! Lehet hogy nemsokára ő fog matatni a kezemben.
– Akkor itt műtét lesz. – mondja.
Hát nem lep meg. Mondtam én magamnak. De hát ez:kimegy. Kimegy! Pislogok. Végül utána szólok, hogy :
– Váá-vá-váv-vá-várjunk egy picit, elnézést!
“Tájékoztatás vagy valami?” – arckifejezésemmel jelzem, hogy nekem ez így hiányozna.
Visszanéz, hogy mit képzelek.
Mondom, hogy „elnézést, de akkor ez most azt jelenti, hogy kb. fél óra múlva a szomszéd vizsgálóban megcsinálják a kezem? Néz rám, mint egy tökkelütöttre.
– Nem. Ez nagy műtét. Vérvétel, anesztézia, műtét. Keresnünk kell egy idegsebészt, itt várjon. Maga nem megy haza.
- Mármint ma? Ma nem megyek haza?
- Viszlát. – felháborodva tovább áll a következő vizsgálandóhoz fordulva, aki mindezt végighallgatta, az előző „anyagos” beteggel együtt. Itt nincsenek betegjogok, meg privát szféra, meg ilyen “luxusok”.
A rezidensre hagy. Ő feltesz protokolláris kérdéseket:
– Mikor evett utoljára, mikor ivott, hány műtétje volt, kapott e vértranszfúziót?….
Kezdek rájönni, hogy ezek komolyan gondolják: műtenek.
A vizsgálóban kell várnom a papírokra. Onnan már el sem engednek, amíg fel nem kísérnek a műtő előkészítőbe. Közben minden vizsgálatot hallok, ami addig történik, némelyiket látom is, embereket felállítanak mellőlem , másokat leültetnek mellém várakozni. Az anyagos csávó dühös, mert őt is műteni kell, de én habár utána jöttem megelőzöm. Így döntöttek: én leszek az első az éjszakai műszakban. Kicsit rosszul érzem magam, a nem kért „előny” miatt. Az anyagos csávó hülye kérdéseket tesz fel. Válaszolok. Nevet. Kérdi: Cigány vagy? Mondtam hogy igen. Innentől jobban érzem magam, mert ha még dühös is rám, a cigány „testvérét” tuti nem bántaná, szavakkal sem.
Üzenek a lányaimnak, hogy ma mégis aludjanak apánál, mert izé, meg hozé, nyugi, holnap megyek. De várják meg, míg az egyik barátom Javier, elmegy hozzánk, mert ő majd felhoz nekem a kórházba néhány dolgot. Egyébként Javier-rel aznap koncertre mentünk volna, foglalt helyünk volt, de inkább arra kértem, ugyan hozzon már fel nekem a hegyre, a kórházba egy pizsit…Természetesen jött, mert ilyenek a barátok:) Olyan kilenc körül érkezett meg.
A műtő előkészítő egy hatalmas terem volt, ahol az ágyak függönyökkel voltak elválasztva egymástól. Többen is műtétre vártunk. Megjött az altatóorvosom. Teljesen véletlenül volt nálam egy boríték. Beletettem az összes nálam lévő papírpénzem. Nem vagyok a hálapénz híve, de ha az én bőröm viszik a vásárra, vészhelyzetben, tapasztalatom szerint az anesztézia a legfontosabb, neki adtam volna minden pénzem, a műtétet végző orvosnak majd később szerzek valahonnan… A Dr.nő azt mondta erre semmi szükség. Határozottan elutasította a borítékot. Végül én kértem bocsánatot, hogyha megbántottam…, “de tudja nekem nagyon rossz tapasztalatom volt…”- magyarázkodtam… Megnyugtatott, hogy ez nem fordulhat elő még egyszer. Örültem a szavainak, de nem nyugtatott meg. Nem fordulhat elő elméletileg, de én tudom, hogy előfordulhat, igenis előfordulhat a gyakorlatban, hogy mindent érzek, de semmit nem tehetek a műtét alatt.
Bejött egy nővér: kötelezően meg kell adnom valamilyen hozzátartozó elérhetőségét. Innen tényleg tudni lehet, hogy nagy műtétje lesz valakinek. Azért kell a hozzátartozó, mert meg van az esély, hogy az ember nem ébred fel, vagy bármi közbe jöhet na, amikor másnak kell dönteni felettem. A testvérem nevét adtam meg végül, dühösen, de lemondóan. Nem akartam én ezzel a hülyeséggel zavarni senkit, most meg tessék, meg kell mondanom nekik, hogy mi történt velem. Szóltam Nótár Reninek, aki öt percen belül szólt az összes többi öt tesómnak. Azonnal jönni akartak hozzám vidékről. Alig tudtam lebeszélni őket. Úgyis éjszaka műtenek. Alig leszek magamnál. Majd holnap. „De ígérem éjszaka írok, hogy jól vagyok a műtét után.” – nyugtatgattam őket.
Javiert hazaküldtem, mondván nem tudom mikor lesz a műtét. Visszaemlékeztem, az idős doktorhoz intézett utolsó kérdésemre:
- Mikorra várható a műtét? ( csak hogy tudjam, lélekben mennyi időm van felkészülni) Erre ő:
- Hajnali kettő megfelel? – nagyon epésen.
- Hmmm, a hajnali három jobb lenne, ha már lehet… – ugyanolyan pókerarccal válaszoltam, a cinizmus az én gyakorlott terepem is. Látszott a meglepettség az arcán a pimaszságom és bátorságom okán. Szó nélkül ott hagyott.
Persze hogy bántam a nagy szám, de hát a méltóságom az egyetlen, amit nem engedhetek…
Ahogy Javier elment, én elbóbiskoltam. Valamit tehettek az infúziómba. A legnagyobb meglepetésként ért, hogy jönnek értem, hogy műteni vigyenek.
- Akkor indulunk. – egy nő és egy férfi ápoló jött értem.
Egyből mondani akartam, hogy „Hé-héj-héj, csak egy picit, pillanatnyit várhatnánk még?…,” de nem mertem szólni, mert ők már úgyis pakoltak, meg ágyat toltak, látszott, hogy én csak a rendszer része vagyok, úgyse lenne foganatja a szavamnak.
Gyakorlatilag én, személyként ott sem vagyok. A kéz van ott, amit műteni kell és az ahhoz tartozó, mellkas, láb, meg fej.
A férfi ápoló hátrébb ment a függöny takarásába (milyen kedves), míg nekem le kellett vennem a kórházi köntöst. A nővér azonnal, jól betakart. Nem hiszem, hogy különösebb tiszteletből tették mindezt, de jól kialakult ez a protokoll, vigyáztak a test mezítelenségét eltakarni. Persze tudtam, hogy a műtőben, aztán úgyis ott lesz az összes húsom, színem, formám, teljesen meztelen. És még magamnál sem leszek. Jobb, ha ezt is elengedem. Nem lesz befolyásom az eseményekre.
Nagyon gyorsan a műtőben voltam. Először jól betakartak a nyakamig, majd hihetetlen profizmussal átemeltek a műtőágyra. Kapták is a két kezem: egyiket is másikat is lekötözték, már szorított is a karomon a vérnyomásmérő. Mintha ki akarnám köpni a belem úgy pumpálták a vérem. Még jó hogy nem ettem semmit. A műtő kopott volt, leharcolt, ősrégi. Az aneszteziológus arcát láttam meg elsőként fejem felett.
- Most el fogjuk altatni. Az arcához fogunk tenni egy maszkot. Lassan kell belélegezni. Ha nem megy így az altatás, akkor intubálni fogjuk…
Nem volt semmi új abban, amit mondott. Ha intubálnak egy csövet dugnak le a torkomon és a gépek átveszik helyettem a légzést. Mindegy. Ez úgyis csak informálás, jól tudom, hogy semmit, a világon semmit, nem tehetek a saját magam sorsának irányításában. Ők, itt körülöttem, csak ők felelnek majd értem, és döntenek helyettem. Hálás voltam az informálásért, félreértés ne essen, szerintem az aneszteziológus egy igazán lelkiismeretes, nagyon jó orvos, de én akkor már túl védtelennek éreztem magam a rendszerben.
Egy icipici fogaskerék voltam csupán, melyet ezek az 
emberek működtetnek s nem én.
Mondta hogy számoljak tízig. Emlékeztem az előző műtétemre. A kettőt már nem tudtam kimondani, amikor mélyálomba estem. Itt meg már kimondtam a hármat is. Miért van nyitva a szemem? Látom az embereket, látom, hogy tesznek-vesznek körülöttem. Mikor alszom már végre el?! Lelassultak, mintha megálltak volna a másodpercek.
Lassan elhagytam a terepet. Végre hagytam dolgozni a kézspecialistát. Nem zavart a személyem, a kezem dolgában.
Körülbelül fél-tíz körül toltak be és egy körül ébresztettek fel. Több, mint 12 külső belső öltés, idegvarrat, gipsz.
Nem volt olyan mérhetetlen fájdalmam, mint előzőleg, és a fény sem sikított a szemembe. Betoltak egy kórterembe. Egy ici-pici teremben feküdtünk négyen. Én hátul balra, mellettem egy és előttem két beteg. Hajnali fél-kettő volt ekkor. Félkézzel üzentem a testvéreimnek a közös Fb csoportba, ami közben létrejött, és a lányaimnak is, hogy minden a legnagyobb rendben.
Nyögések, sírás, jajgatás. Az előttem lévő két beteg szenvedett. A mellettem lévő idős néni viszont sokkal hangosabban kínlódott. Szegény idős néni demens volt. 
Elfelejtette az életét és megragadt egy-egy elmúlt pillanatban. Rácsos ágyat kapott, azon kidugta a lábait és rázta a rácsot és egész éjszaka a zaklatott emlékeiből ugrált idősíkokat. Két, azaz két poharat vert a földhöz az éjszaka. Az egész, mondom az egész éjszaka alatt, a hajnali hatos műszak váltásig, senki nem nézett be az idős hölgyre, aki lábát kidugva a rácsos ágyon pont felém fordulva végül is nekem kiabálta egész éjszaka a bánatát…
A két másik szenvedő (mint kiderült az egyik combnyak töréssel, a másik porckorong műtéttel volt benn) nagyon dühösek voltak a nénire, kiabáltak vele, hogy fogja már be, hagyja már abba, és káromkodtak is. Tudtam, hogy első éjszakás frissen műtött vagyok gipszel a kezemen, de sokkal erősebb volt a belső késztetésem, hogy segítsek ennek az idős demens beteg néninek, könnyíteni a szenvedésein. Nem féltem tőle és nem volt bennem harag a dühkitörései miatt.
Szeretném leszögezni, hogy az én „jó” cselekedeteim a legkevésbé sem voltak tudatosak. A fájdalomcsillapító és altató hatása alatt is felfogtam, hogy mellettem a néni nagyon szenved. Feltápászkodtam hát a betegágyamból, a sötét szobában, a széttört üvegek mentén a nénihez léptem többször is az éjszaka, átnyúltam a rácson. Megsimogattam a vállát és a kezét, mondtam „Nyugodjon meg veszünk két kiló cukrot, amit annyira szeretne. Minden rendben lesz…” Akkor amikor megérintettem a kis petyhüdt vállát, újra és újra megnyugodott, majd ismét felült az őrület lovára és toporzékolt szegény.
Hajnalban az új (váltott műszakos) nővér szörnyülködött a látottakon, hogy „Mi a jó fenét csinált már megint Etelka néni”. Erre rákontrázott a combnyaktöréses, hogy akkor azt képzelje el, hogy ő mit élt át, amikor kínok kínjában szenvedett, s az idős nő pillanatnyi nyugalmat nem hagyott neki. Kérdezte „Miért nem viszik innen ki az ilyeneket?! Egy helyre kellene bezárni őket, mert így senki nem tud pihenni…” Elmesélte, hogy még hányt is a fájdalomtól és ez a néni teljesen kimerítette az üvöltésével.
Hoztak teát, két darab szeletelt kenyeret és egy párizsit. Ez volt a reggeli. Én nem kértem. A néni reggelre teljesen kimerült és könyörgött, hogy vegyék le a rácsokat, mert pisilnie kell. Mondta a nővér, hogy „Szó sem lehet róla, ezt gyorsan verje ki a fejéből.” Közbe szóltam, hogy de nincs rajta pelenka, tényleg pisilni kéne vinni. Ezen is kiakadt a nővér, hogy a néni ezt is leszedte magáról az este, de nem tett rá újat és nem vitte ki pisilni. Odamentem a nénihez. Kérdeztem kér e inni. Addigra ugyanis eltolták mellőle az asztalát és nem érte el az italát, sem az ételét. Nagyon szomjas volt. Odaadtam a fogsorát és mondtam, hogy szétszedem neki falatokra az ételt. Sajnos ez nem ment, mert rájöttem, hogy a bal kezem teljesen gipszben van, mozogni képtelen. A néni ki akarta tenni a lábát megint a rácsokon. A nővér ellentmondást nem tűrően kiabálta neki: „Ne merészelje Etelka néni! Ne hogy kitegye a lábát! Nem!”
Odamentem Etelka nénihez. Mondtam neki szépen, hogy „Feküdjön most már le Etelka néni. Nagyon kimerült tetszik lenni.” Olyan volt, mint egy nagyon-nagyon kimerült kisgyerek. Engedelmeskedett a szavamnak. Szépen lefektettem fél kézzel. S jól betakargattam, ahogy tudtam. A rácsokon átnyúlva simogattam a karját egy ideig.
Erre ő:
- Van itt még mellettem hely. Nyugodtan feküdj ide. – mosolygott, de szinte könyörgött a szemével.
- Köszönöm Etelka néni. Nézze van itt nekem külön helyem.
Mosolygott. S várta, hogy mellé fekszem. Ölelést várt. Érintést. Simogatást. Vigasztalást. Megnyugtatást. Szeretetet. – azt hiszem.
Visszafeküdtem a helyemre. Néhány óra múlva hazamentem. Elköszöntem mindenkitől.
Etelka néni maradt. Sokat gondolok rá. Mindenre, ami ott történt. Az érzésre, hogy tudtam a kórterembéli társaim rosszalva néznek rám, elítélnek mert segítek az idős néninek és nem szidom. Azon gondolkodtam, hogy az ápolók miért néznek hülyének, amiért én igyekszem gondoskodni Etelka néniről, akit nem is ismerek. A „megnemértettség” érzését élem át újra és megint.
Én nem vagyok „jó ember”. Lúzer sem. Csak Ember. Minden tettem ösztönös és nem végiggondolt és nem vár viszonosságot. Egyszerűen nekem ez az Emberségem törvénye. Aki szenved, azon segítek, ha tudok. Ha valaki szomjas, én meg fogom itatni. A jó szó ingyen van, oda fogom adni, és a félelem helyett, inkább a másik szemébe nézését és a szeretetet választom. Miért engem csúfoltak ki? Miért rám mondjátok gúnyosan, hogy Teréz anyának teszem magam? Miért én tűnök balfácánnak? – fejeket látok, ahogy csóválják azokat rám tekintve, mert nem illek közéjük…
Miért felejtettünk el Emberségesnek lenni egymással szemben?
Mi is leszünk (lehetünk) „Etelka nénik”. (Mondjuk nekem nem ez a motivációm.) De legalább ezért segítő kezet kellene nyújtanunk a betegség fogságába esett társainknak.
Az egészségügyi rendszer sajnos ebben az esetben többszörösen elvérzett.
Elvesztem a rendszerben. Senki nem nézett a szemembe az aneszteziológuson kívül, még csak véka alá sem rejtették, hogy egy pontosan felállított diagnózis vagyok, protokoll szerinti kezelési mechanizmust. Végtelenül kiszolgáltatottnak éreztem magam emberként, de betegként tudtam, hogy képesek megoldani a feladatot, mert szakmailag felkészült orvosok. Nagyon jó szakemberek. De út közben legtöbbjük elvesztette az empátiáját a kezelt betegek felé. Én nem egy megoldásra váró képlet vagyok.
Percig nem tudtam személynek érezni magam a rendszerben és éreztetni sem, hogy én Nótár Ilona is ott vagyok, nem egy kéz, amit műteni kell.
Az orvosok a nővérek, a rezidensek iszonyatosan túlterheltek, frusztráltak, fáradtak, hihetetlenül rossz körülmények között kell dolgozniuk, napi 12 órát is. A felszereltség és kórházi állapot visszarepít a nyolcvanas évek elejére.
Különben én nem haragszom senkire. Mindenkit megértek és hálás vagyok a kezem gyógyítása miatt, habár még nem kaptam vissza a két ujjam érzékelését és szene-szét szabdaltak…
„Három hónap múlva meglátjuk kinőnek e az idegek.” – ennyi volt az összes szava a műtóorvosomnak felém. Emberileg bukta. Szakmailag: we will see.
Betegek, páciensek: mérhetetlenül frusztráltak a rossz körülmények és az őket kínzó fájdalmak miatt. De sajnos emberségből ők maguk is nagyon csúnyán elbuktak: még egymás szenvedéseit sem tudják tolerálni, akkor hogyan tehetnénk mi páciensek az egészségügyben lévő apátia ellen?
Sajnos azt éreztem, hogy alapvető minimál értékek nem teljesülnek. Abszurd, paradox és hihetetlen: teljesen elfogadott, hogy az orvos nem kommunikál a beteggel (szót se vált, nem tájékoztat és nem magyaráz még egy műtét előttre várót sem) a nővér csak a végső esetben látja el a beteget (ha mondjuk hány, vagy vért vesz) és kizárólag csak, azt teszi meg, ami kifejezetten rá tartozik ( a pohártörés a takarító feladata). A betegek épp ezét frusztráltak, ingerlékenyek és egymás felé is intoleránsak lesznek.
Van min dolgoznunk, gondolkodnunk.
Csak azt szeretném mondani, hogy az Emberség, a kedvesség és a jó szó, a segítség az elesettek felé nem kerül semmibe. Nulla forint és vajmi kevés energiabefektetés. Kérlek titeket, ha hasonló helyzetbe kerültök, legyetek bátrak és viselkedjetek Emberül. Ha az egészségügyi személyzet nem is képes éppen segíteni, mi ne legyünk közömbösek és ellenségesek, ha embertársunk megsegítéséről van szó. Nekem fáj ha bántjátok Etelka nénit. Fájjon kicsit nektek is. Mi is Etelkák vagyunk: esendő emberek.