Ma a hajléktalanoknak, holnap nekünk, aztán ki tudja kinek. Csengettek.

Tényleg nem látjátok? Nem tűnik fel az embertelenség a zembeeknek?

Gyűlölök ebben a világban élni. Naponta hitlerek, meg sztálinok születnek és zemberek adnak felhatalmazást nekik. Nem akarom sunnyogva, szájbetapasztva túlélni az ilyen szörnyetegek uralkodását és végignézni milliók menthetetlen pusztulását.

Tollvonással betiltani a hajléktalanságot?! Uram irgalmazz! Beer Miklós püspök úr mondta: „ Ha szót emelek a szegényekért és elesettekért, nem politizálok, hanem az evangéliumot hirdetem”. Hogy tetézzem Babits-ot illesztek hozzá:  „cinkosok közt bűnös, aki néma”.

Keresztény országunk vezetése odáig sem jut el, hogy megértse szegénynek lenni, nyomorultnak lenni, hajlék nélkül élni, szinte soha nem választás kérdése: a legszörnyűbb létállapot, amibe még az edzettebbek is, nem még a bársony székben ülők napok alatt belehalnának. Az emberség és a méltóság lassú (vagy gyors) elvesztése ez. Ki választaná önszántából ezt???

Alig voltam 13 éves, amikor megcsapott minket a hajléktalanság szele. Pedig azt hittem, velünk ez soha nem történhet meg. Kizárt. De hirtelen emberek jöttek a hivatalból és leszerelték a gázórát, aztán eladtuk tűzifáért a konvektorokat és addig szegényedtünk, míg a lakásunk lakhatatlanná válása elől elköltöztünk: egyik családtól a másikig barátig mentünk pár napnyi meleg nyugalomért. Még a cigányok is összesúgtak sanyarú sorsunkon. Hajszál volt a híjja, hogy utcagyerekké váljunk, s mindennek a terhe anyám vállán ült meg, aki nem adta fel, s minket sem hagyott utcán tengődni.

És most 14 évi házasság után, kemény munkával, biztos anyagi hátteret építettünk fel, hogy három év embertpróbáló pereskedést követően, immár életem felénél járva: elveszítettem mindent! Mindent, a lányaimért és az ő békéjükért, az ő maradék gyermekkorukért (ne azt lássák, hogy a két legszeretettebb személy az életükből az anyagiak miatt öli egymást, őket középre szorítva…). Tehát,hogy mi az én hajlék nélküliségem története?  Teljes szívvel hittem a hites férjemben, minden erőmmel szerettem őt és az ő családját, és feltétel nélkül megbíztam benne, bennük. Cserébe eljátszották a nevem a tulajdoni lapokról és az adásvételi szerződésekről.

Tán jobban hangozna, ha azt írnám, hogy alkoholista, kábszeres, munkakerülő, ócska anya, senkiházi tróger voltam, s ezért nincsen semmim. Azonban el kell keserítsem a törvénykezőket: a szövetségben való hitem és a feltétel nélküli bizalmam (a vagyonunk megosztásában) sodort a hajlék nélküliség szélére.

Na! Öljetek meg, rúgjatok belém is, és büntessetek is meg, lehet vinni a börtönbe, de vezetőszáron ám!

Több barátom is utcán kénytelen élni. Igen, ők barátok, ismerősök.  Van, aki az erdőben bújt meg, van aki a hegyen, van aki a bank bejáratánál talált alvóhelyet eddig. Nagyon nehéz életük van, s amit túléltek, abba legalább egy tucat másik halt volna bele. Ételt viszek nekik, jó szót, pénzt, mikor mit tudok adni. Nagyon jó emberek. Vigyázták a gyermekeim útját az iskoláig (ahogy felnőttek), segítettek cipelni a szatyrom, ajándékot guberáltak nekem és a lányaimnak…

Jutkám különleges. Az életéről egy színdarab is készült. Tényleg igazi hétköznapi hős. Jobb lenne a világ, ha több olyan ember élne, mint ő.

Azért írtam ezt a blogot, hogy megkérjelek benneteket: ne vegyétek magatok körül hazug biztonsággal, szuggerált igazságérzettel ne nyugtassátok magatok, és ne hagyjátok, hogy a kiszolgáltatott embereket, – akik szólni nem tudnak – teljesen megalázzák, „likvidálják”.

Ugye nem hiszitek, – hogy az esélyteremtés nélkül, a szociális háló megerősítése helyett, integrációs tervek megvalósítása hiányában, – ha süllyesztőbe üldözzük a hajlék nélkülieket tisztább lesz az ország, vagy jobb lesz a megítélésünk a világ országai előtt? Mondok én nektek valamit, Mátétól Jézus tanítványától idézek a nagy magyar keresztény országnak: „Mert éhes voltam és ennem adtatok, szomjuhoztam s innom adtatok, jövevény voltam és befogadtatok”- Jézus ezt várná el- én ezt Tőle olvastam, Tőle tudom.  Az ország  kijelölt védelmezőjétől, a keresztény hit ikonjától, a Megváltótól. Attól, aki a hajléktalanokért is eljött és velük vacsorált és nem szégyellte, hanem támogatta őket, megosztva velük a keveset, ami neki volt.

Meddig maradunk csendben? Tévedtek ám, ha elhiszitek soha többet nem ismétlődik meg a történelem, és nem lesznek kerítések. Kerítések, amik  elválasztanak egyeseket a többitől. Ez az ország meg lesz ám tisztítva! Első lépés a nagy drótkerítés (emlékeztek ugye?), mely a puskagolyó elől menetelő me-ne-kül-te-ket (és nem bevándorlókat) lökte kilátástalanságba.

Másodszorra talán  ti, „régebbi bevándorlók”, lesztek a „biztonság és a béke jegyében” elkerítve.  Ahogy olvasom, a Hős utcáé az „előkelő” első hely, amely a döntnökök szerint kerítést érdemel. Majd követi a többi „migráncs” gettósítása.

A vak is látja, hogy mi lesz. Ma nekik, holnap nekünk.

Csengettek.