Néhány szó a demokráciáról – Különvélemény –

Mindig büszke voltam arra, hogy én nem politizálok, hanem képzett szakemberként szolgálom a közösségemet. Tudom, hogy ez megvalósíthatatlan álomnak tűnik, de én eldöntöttem hogy szakemberként pártállástól és kormánytól függetlenül szakmailag szolgálom a hazám, népem, közösségem. Mégpedig tudásom legjavából.

AZ EMBERI JOGOK MELLETT ÁLLOK KI, AMIKOR TANÍTOK, HA TAKARÍTOK, HA BEVÁSÁROLOK, VAGY HAJLÉKTALANOKNAK SEGÍTEK VAGY A MELEGEK JOGAIÉRT ÁLLOK KI.

Ezek a demokrácia alapelvei, az alkotmányos jogok fundamentumait mondom vissza. Nem fedeztem fel semmi újat. Vissza a gyökerekhez. A munkám része, hogy emlékeztetek mindenkit arra, hogy mihez kellene tartaniuk magukat, emberként, szakemberként, segítőként, legalább a kommunikáció színterén.

Mindig alá kell vetnem az én céljaimat és indulataimat annak, hogyan tudok szakmailag segítség lenni főként az oktatási rendszerben diákok segítésében és a szakemberek, továbbképzésében. Az elveim az én politikám. Hiszem, hogy egyetemes igazságokról kell beszélnünk a kommunikáció szintjén is.

Mondok egy élő példát. Ha egészségügyi dolgozókat tanítok azt tanítom nekik, hogy ha találkoznak egy roma vagy akár nem roma több tagú családdal, fel kell tudniuk mérnie, ki a beteg, kit kell megszólítaniuk, hogy célt érjenek és hogyan illik azt megtenniük. Meg kell erősítenem bennük, hogy félelem helyett  tisztelettel nézzenek az az idős mami szemébe, kezet kell nyújtaniuk, biztosítaniuk kell a privát szférát (főleg ha diagnózist állítanak fel, vagy közölnek), de a fiatal lány mellé be kell engedniük a hozzátartozót, és a pácienssel egyenrangú partnerként, de a státuszukat megtartva biztosítaniuk kell arról a beteget és a hozzátartozót, hogy értik a problémát (érthető, egyértelmű visszajelzést adva) és segíteni tudnak és akarnak rajtuk (tudják mi a dolguk és meg fogják tenni azt). Ez az első lépés, ez volt az orvos-beteg találkozó első egy perce. Nem is olyan egyszerű a gyakorlatban, ugye? Nem tudom ebben milyen politikát lehet belevinni. Én az emberi alapelvek, emberi minimumok alapján dolgozom és gondolkodom. Nem új, de tapasztalati szinten hihetetlenül kiveszett az érték, hogy minden ember egyenlő. Hogy mindenkinek jár az egyenlő bánásmód. Hogy a kezelés közben biztosítani kell a testi a lelki és a szociális jóllét állapotát is: tehát, hogy nem alázzuk meg a beteget és nem nézzük ostobának, mert – ha nem is nézzük ki belőlük – tehetségesek kosárfonók, de nem értik meg mi az a carcinoma medullare, s ha ilyen szavakat használnak bizony rémeket fognak látni minden szó mögött. De várjunk csak ti tudjátok mit jelentenek ezek a szavak? Na ugye. A partnerelvű kommunikáció alapja, annak hogy elkerüljük a megalázó, degradáló és lekezelő magatartást: mindkét fél részéről. Ez a szakmám alapja. Imádom a szakmám.

Az Élő Könyvtár tagjaként, Roma Könyv vagyok, és arról beszélek, hogyan élem meg az identitásom. Elmondom mi a legjellemzőbb kérdés felém: „Hogyan vagyok képes megélni romaként az életem a mindennapjaim?”, illetve, hogy meséljek arról, „Milyen atrocitások érnek…” – frusztrál ha ezredszerre teszik fel ugyanezt a kérdést.

Nehéz volt feldolgozni, hogy az emberek, a fiatalok, határozottan azt gondolják, hogy romának lenni, valami „szörnyű betegség”, és nagyon meglepődnek amikor azt mondom nekik, hogy „Nem! Dehogy, én nagyon hálás vagyok a származásom miatt!”. Nem hazudhatok, elmondom azt is: ma is, mindennap érzem, hogy sokan utálnak, megvetnek minket és saját negatív tapasztalataik miatt rosszul ítélnek meg engem, minket. Pedig az egyenjogúság éppen úgy jár nekünk, mint bárki másnak.

Mostanában forrong ez az ország. Engem libsiznek, ballibsiznek, és betesznek egy-egy dobozba:

DE ENGEM SENKI NE TEGYEN SEMMILYEN POLITIKAI DOBOZBA. SZAKEMBER VAGYOK.

Körülbelül húsz éve tanulok. Húsz éve!!!! Még mindig nincs állandó státuszom egy egyetemen sem. Nem tudom elvégezni a doktori iskolát, mert dolgoznom kell. Minden hónapom bizonytalan, kapok e elég felkérést, hogy tanítsak, valahol Pesten, vagy vidéken, elhívnak e takarítani, el tudom e végezni az akár fizikai munkát is, fel tudok e készülni a teljesen különböző kor-összetételű és érdeklődésű csoportok oktatására. Ellenben a súlyos lakbért – ami a legkevésbé sincs arányban a keresettel – ki kell fizetnem. – nekem ezek a mindennapi gondjaim. Vallja be akinek kell, ezek a gondok „sokak gerincét meghajlítanák”. Az enyémet nem. Mindennap szenvedek a megélhetésért. Vannak rémálmaim. Két lány szemébe kell néznem, meggyőzően állítani, hogy minden rendben lesz és erőmön felül dolgoznom kell, képesítésemtől függetlenül bármit, ami tisztességes, ha tisztességtelenül keveset fizetnek is azért.

Csak még egy mondat: Azt mondják a romáknak: „Tanulj fiam, mert csak az ment meg minket!”de aki roma is marad a diplomája után! (akinek van füle a hallásra értse, amit mondani akarok), annak hogyan lesz elismerése és munkája a sok kemény fedelű papírral a kezében? És ha nem akar a “dobozokba” kerülni csak szolgálni akkor mi van?

Nem sajnáltatom magam. De az nincs rendjén, hogy azért nincs állandó munkám, mert engem betesznek holmi politikai dobozba. Tizenhárom éves korom óta dolgozom, feketén-fehéren ezerszer bizonyítottam, hogy jó szakember vagyok. Az én pártom és hitvallásom, az emberi jogok minimuma. Erre épül az országunk. Én csak a gyökerekhez térek vissza, nem vagyok rebellis, vagy újító-uszító. Azt azonban vállalom, hogy NEM mondok le az emberi minimumról.

Sokan (a lányaim is) vesztes álmodozónak hívnak, mert bizonyos dolgokban nem vagyok hajlandó megalkudni, semennyi pénzért.

1. Minden ember egyenlőnek születik.

2. Mindenkinek joga van boldognak lenni.

3. Mindenkinek lehetőséget kell adni, hogy megtalálja az életében a boldogsághoz vezető utat.

4. A szakmaiságomhoz az emberi elvek a mértékadók, nem pártszisztémák.

5. A tisztelet és megbecsülés mindenkinek jár: legyen az az egészségügyi, szociális, közoktatási, vagy polgári rendszervben való eljárás, vagy a munkához való jog és ahhoz való egyenlő hozzáférés.

6. A DEMOKRÁCIA LEGALAPVETŐBB ISMÉRVE, HOGY AZ EMBER (a nép) MEG MERJE KÉRDŐJELEZNI A DÖNTÉSHOZÓKAT. A demokrácia jellegéből fakadóan egy állandó diskurzus kell hogy legyen, melyben a lehető legtöbb csoport (romák, bal és jobb oldal (ha van olyan), fogyatékkal élők, hajléktalanok, létminimum alatt élők, nagy és kis vállalkozók..) képviseltetik magukat a politikai vezetéssel összhangban. Nem egy szűk grémium dönt visszautasítást nem tűrő hangnemben. Mondhatni egy tollvonással eltöröl és létrehoz új határokat, kőfalakat épít vagy rombol és változtat meg elemeiben egy nemzetet. A demokráciában az emberek nem félnek kimondani az álláspontjukat, mert ez a természetes működésének a motorja.

Szóval nem vagyok balos. Jobbos se. Hiszek az Emberben. Hiszek bennünk. Tisztellek titeket. Tisztelem magam.

Szeretném, ha végre annyi év befektetett tanulás után elismernék a szakmaiságom és reményt adhatnék több száz fiatalnak az országban a programommal és segíthetnék megannyi szakembernek, hogy kiégés nélkül végezzék a munkájuk. Én erre esküdtem fel.