Reality Sightseeing Budapest – avagy helyzet a hajléktalan törvény után-

Nem fogom szépíteni a történteket, azt írom le, ahogy  történt.

Reggel rohanok a munkahelyemre, látom, hogy a Deák Ferenc tér legforgalmasabb járó-utjának közepén, fekszik egy ember. Már állt mellette valaki. Odamegyek, kérdem hívtak e mentőt, igyekszem felmérni a helyzetet (mint mindig beindul az egészségügyi ösztönöm), letérdelek hozzá, kérdezni próbálok a 30 vagy 55 éves korú embertől (annyi fájdalom volt az arcán, hogy nem tudtam eldönteni a ráncok hány évet mutatnak).

Talán mintha szólni akart volna, de nem jött ki artikulált hang a száján. Kértem, hogy bólintson, vagy emelje a kezét, ha hall. Így kommunikáltunk, de nehézkesen. A mentő sehogy nem akart jönni, az ember csak nyögött, majd mintha meghalni hunyta volna  le a szemét, nem nyitotta ki többet. Fölé hajoltam: kértem forduljon oldalt, mert öklendezett s nem akartam, hogy saját hányásába fúljon bele. Nem nyitotta ki a szemét továbbra sem, de nyögve a fájdalomtól, engedett, s oldalvást fordította a fejét. Ahogy ott térdeltem mellette annyira de annyira akartam megfogni, megsimogatni, de olyan távolságot, dühöt, félelmet éreztem felőle az egész emberiség felé, nem akartam még inkább összezavarni a közeledésemmel.

Igen, ha felmerülne kérdés: akár hajléktalan is lehetett. Bordázott farmerjén megszáradt vérfoltok, cipője felváva, kabátja cipzár nélkül. Száján barna folyadék csorgott, redőzött szeme gyönyörű kék, már amennyire látni engedte azokat.

Mondtam, hogy az út közepéről biztonságosabb helyre kell vinni. Egy járókelővel beljebb vittük, egy a külföldiek számára nyitva tartó városnéző iroda épületéhez, mert az volt a legközelebb és odáig birtuk cipelni. Erős szóval utasítottam, hogy össze kell szedje magát, mert nekem ő fontos és vigyázok rá míg jön a mentő és beszélek is majd velük, de legalább öt dühös ember várja máris hogy bánthassa őt. Ne engedje nekik, hogy bánthassák. Jelzett, hogy már nem bánja. Mondtam, hogy bánja csak, mert habár érzem, hogy halni vágyik, nincs itt az ideje. Élnie kell. Erre kinyitotta a szemét: szemembe nézett (éreztem, hogy annyi mindent mondott volna, még annak idején amikor még volt rá ereje…). De inkább ismét behunyta a kék szemét, amiben nem pislogott semmilyen fény.

Közben az emberek egyre nagyobb felzúdulást szítottak egymás között, főként a közeli boltok dolgozói jöttek az utcára, hogy hangosan tiltakozzanak, mert “ezt látják a külföldiek, rontja a magyarok megítélést” (és a bizniszüket, persze) s ez mind egy ilyen “szemét senki miatt”…. „Rohadt hajléktalan!” Piás köcsög!” „Mindennap ezt csinálja!” Rohadjon meg!” „Takarodjon el innen!” Kijött az arab származású bőven középkorú, kiválóan öltözött üzlettulajdonos, aki aztán  ordonáré módon szitkozódott és kiabált velünk, minden agresszióját és megfélemlítését bevetve. Amikor fennhangon megvédtem a földön fekvő EMBERT (nem a hajléktalant, iszákost, semmirekellőt, aljasat!!), nekem támadt, azt hitte halálba félem magam, mert a képembe mászva ordibál velem.

Álltam a tekintetét, sőt közelebb hajoltam az arcához: „Meg szeretne ütni talán, mert segítek egy embertársamon? Tessék itt vagyok. De tudja meg, hogy segítenék Önnek is, ha az utcán heverne eszméletlenül. Maga szégyelheti magát!”

Nem féltem, a nép haragjától,  az esetleges ütésektől. Igazából az emberek ridegsége pofozott véresre. Úgy fájt hogy így bánunk egymással, Ember az Emberével: nagyon szégyeltem magam: miattunk.  

A csávó láthatóan megdöbbent, hátralépett, és magyarázkodott tovább, „Maga nem normális én soha nem kerülnék ilyen helyzetbe, mint ez.”

A fiú, aki ott maradt velem végig, várva a mentőt, – AMI MÁRIS KIJÖTT 50 PERC UTÁN ÉS HÁROMSZORI TELEFONÁLÁST KÖVETŐEN!! – készített videót, arról, hogy az üzlet tulajdonos hogy ordibált velem és majdnem megpofozott. Ezt látva a tulaj nekiment a fiúnak, ellökte, ki akarta venni a telefont a kezéből, majd többször megfenyegette, hogyha most azonnal nem törli a felvételt, megtalálja őt és nagyon megbánja. A fiú hitt a zsarolónak, törölt mindent, mégpedig úgy, hogy a ’gájdok’ is lássák a műveletet.

REMÉLEM EDDIGRE MINDENKI SZÁMÁRA VILÁGOSSÁ VÁLT, HOGY ÉN ÉS MÁSIK EMBERTÁRSAM ATTÓL A PILLANATTÓL KEZDVE FŐKÉNT AZÉRT KELLETT OTT MARADJUNK A MENTŐ ÉRKEZÉSÉIG, HOGY MEGVÉDJÜK A FÖLDÖN FEKVŐ, FÁJDALMAKKAL KÜZDŐ EMBERT, HOGY NE RUGDOSSÁK MEG!

MIKOR VÁLTUNKENNYIRE EMBERTELENNÉ, ÉRZÉKETLENNÉ EGYMÁS IRÁNT?

(Kérdezhetitek, hogy miért jegyeztem meg, hogy az üzlet agresszív tulaja arab származású volt. Azért fontos nekem, mert nem is olyan régen tapasztalhattuk milyen nehéz helyzetből menekülnek (és én akkor velük is együtt éreztem és cselekedtem is értük), olyan sok megaláztatáson mentek keresztül, mire új otthonra, országra leltnek néhányan. Tudom, hogy eleve a pénzesebbeknek volt/van lehetőségük a háború elől menekülni, de a menekülés során így is úgy is igazságtalan megítéléssel kellett találkozzanak.  Örülök ennek az embernek a sikerén, a jól menő bizniszének az országunkban, megértem, hogy mérges, hogy belerondított a napjába egy hajlék nélküli ember. Megértem, hogy mivel ő vélhetően nem iszik alkoholt – a vallása okán – nehéz ilyen állapotban látni egy kitaszítottat. De  azt akkor is  tudnia kellene, emlékeznie kéne, hogy milyen volt az, amikor sokan közülük  – emberség hiányában, előítéletek okán – a halálra vártak. Ha már ő sem érez empátiát…)

Tudom, tapasztalom: sem a szegénység, sem a hátrányos helyzet alapvetően senkit nem tesz jobb emberré!

És a mentők, ahogy történt, komment nélkül:

Ahogy telt az idő vita kerekedett abból, mért nem jön a mentő. Akik odajöttek (volt egy kedves anyuka, aki vizet is hozott, miután tovább szaladt) mind azt kérdezték:”Mondta valaki a telefontba hogy részeg vagy hajléktalan? Remélem nem, mert akkor biztos hogy szarnak rá.”

Háromszor telefonáltunk a mentőknek. Felváltva. Végül majd egy óra múlva megérkeztek. Elmondtam, hogy mi a krízis. „…Próbáltuk itatni vízzel, nem ment.” Mentős válasza: „Jah, hát igen ezek nem szokták szeretni a vizet.”

Ennyit az előítélet nélküli kezelésről. “Ezek.” (Lehetne kifogásokat keresni számukra, tudom, – de semmi nem menti fel őket a személyválogatás alól. )

Csak én maradtam, amikor a mentőautóba tették a beteget. Hát nem finomkodtak. (A beteg nyög. “Fáj-fáj, van az úgy, na jöjjön csak…”- és húzták-vonták az autóba.)  Kérdeztem a mentősöket mi lesz vele. „Mi lenne? Innen el kell vinni ugyebár. Majd megvizsgáljuk. Vagy detox, vagy ha valami baja van, kórház.”

Egy Ember, aki talán csak egy meleg helyen akart meghalni, nem beszélt senkivel, csak nekem intett búcsút a kezével.

Késtem a munkából. Magyarázkodtam, hogy, “járókelő, segítség, fennforgás,  meg a mentő…” Nem különösen érdekelte őket sem a “mitörtént” sem az én “lélekállapotom”.

És nincs vége!

Este alig vártam, hogy színházba menjek, s kicsit megszabaduljak a nyomasztó gondolataimtól. A darab, amit már oly rég óta vártam frenetikus volt, mégha Anna Karenina továbbra sem tudta elkerülni a sorsát és belehalt az életébe.

Körülbelül 22.30-kor hulla fáradtan értem a Podmaniczky u. sarkához, pár lépésre az otthonomtól.

Látom, hogy egy ember a földön fekve görnyed. Hörög.

Át fut az agyamon, hogy “én ezt most inkább nem látom meg”. Odavisz a lábam. Ketten már voltak ott, de tanácstalanul álltak az ember felett.  Mentőt hívtak. Beindul az egészségügyi reflexem (mi lehet a diagnosis, mit tudunk, mit lehet és mit kell tennem…) Letérdelek hozzá: “Stabil oldalfekvésben van, ez jó.”- gondoltam. A csávó nem volt magánál. Nem tudtuk mióta van a jeges hideg földön (kihülés veszély), tudtam, ha nem ébred fel és közben  még hány is (akadályozott a légzés), megfulladhat. Rákiáltottam: „Nyisd ki a szemed! Nézz rám! – Végre rám tekintett. – Meg tudod mondani, hogy hívnak? Tudod hol vagy? Hol fáj?” Láthatóan meglepődött a középkorúnak tűnő férfi ember, de azért próbált válaszolni. Valaki biofüvet adott neki- vettem ki a fél

szavaiból.

Közben mások is odajöttek- elmentek, de megkérdezték segíthetnek e. Megdöbbentett, de szívemet is megmelengette, hogy a 6. kerület este 23 óra körül is jobb hely, mint a divatos és giccses Deák Ferenc tér fényes nappal.

Félelmetes volt látni egy összekuszálódott elme, széthulló pillanatait: a jelen, múlt és jövő részletei szétszórt másodpercekké törtek a fejében. “Hol vagyok? Mi ez? De hogy kerültem ide? Ti kik vagytok? Mi ez?” – és ez folyton ismétlődött, mintha minden alkalommal először mondaná el. Közben egyfolytában folyt valami a szájából.

Mondtuk, hogy mindjárt jön a mentő, mert meg kell vizsgálni őt. Mintha ördöggel ijesztgettük volna. – ebben az egyben megingathatatlan volt. Hiába mondtam, hogy muszáj, mert ha ezen az estén még egyszer elájul és az utcán marad ilyen állapotban, meghal.

 „Nem-nem! Megyek én most a melegedő szállóra.” – dadogta.

Nem megy.

Már rég beteltek a szállók.