Amilyen nehéz egy elvesztett gombolyagot felgöngyölíteni, olyan nehéz az írás fonalát meglelni, ha egyszer kiengedtük a kezünk közül. Szerül- szerte szalad, s mindenbe belekapaszkodik amit ér, visszapörgetni majdnem hogy nem lehet.
Kezdjünk hát új fonállal szőni. A régi elveszett, nem bele a nagy semmibe, hanem bele a sok sok valamibe.
Mert az életesemények folynak szerteszét elnyelve az éveket, ahogy a gombolyagról az elszökött fonál szalad, csak épp a szőttes nem halad. Az iromány. A látlelet, lakmusz papír, tüdőről vett röntgenpapír.
Ennyi kerge betű után, s az elvesztegetett idő okán, meg hogy idáig elolvastatok, nem teketóriázhatok, egyből belefogok – in medias res- a közepébe.
Nyilván sokan sejtitek, hogy az életem több ponton megváltozott, és hát végérvényesen.
Egy felől, hogy lányaim apja már évek óta nem az életem szervesült része. És tényleg még mái napig néha azt érzem, hogy a fantom végtagom és erősen fájlalom, ha eszembe jut, vagy a dolgok elém kergetik…
S hogy egy végtelenül, de megmagyarázhatatlanul rossz döntés után, a hirtelen felívelő politikai karrierem, mint a kakukk madár úgy zuhant csőrős végével a betonnak. Próbálom magam egyben kiszedni ebből a katyvaszból, de gyilkos egy társaság ez, és ezek nyelvét – be kell lássam – nem ismertem soha, most okafogyott ostobán, magyarázhatom a bizonyítványom. A nincs miérteket, mert nincs mire, akinek van füle, hallja mint mond Ilona az Olvasóknak. (A Jelenések könyvéből idézve szabadon). Nehéz dolog.
A kutatói létem, meg az antropológus identitásom is félre tehetem, talán épp ezért, vagy ennek folyományaként, nem is tudom, lényeg, hogy reggel kelő, az irodában naphosszat a számítógép előtt ülő, korosodó vén lány lettem.
Na szép dolog. Egy „dívá(ny)”-tól.
Hogy így kitárulkozom, nem az idő koptatta bölcsesség, inkább ismételt megtapasztalás. Mert hiába én voltam kit megcsaltak, mégis én lettem, aki után folyvást nyomoztak, de elkapni nehéz azt, akit nincs mire. Így tettem szert némi Karinthy leleményességre: „Nem mondhatom el senkinek. Elmondom hát mindenkinek.” Hogy ne kelljen FB fiókokat meg üzeneteket titokban nézegetni. Senkinek.
Különben úgy van az, hogy akinek VAN, annak adatik, míg akinek nincs az is elvétetik amiről azt hitte van neki. Ezt főként akkor veszem észre, ha rászánom magam az írásra. Mert a szavak minden mesterkéltség nélkül gurulnak ki az elmémből. S olyan szép jóllakott kerek betűkből állnak, hogy igazán summás lenyomatot képesek mutatni nekem, hogy még létezem. Szóval ez meg van. A szó: igen.
S mivel engem nem kell mindenkinek megérteni, írhatok úgy, ahogy belőlem kiszakad, mert mindig is az volt számomra a lényeg, hogy akiknek kell, azok számára legyen értelme az általam betűkkel rajzolt titkos üzeneteknek.
Ennek örömére, ez volt a blogindító vallomásom: Restart. S folytatom harmadik könyvem megírását. (Mármint úgy tervezem.)
Kérdezzetek.
Tudom, hogy veletek is megtörténtek hasonló sorsfordító esetek, és komolyan mindegyik a maga nemében egy könyvet érdemel. (Én egy mondattal, kurta farkú bekezdéssel intéztem el (de védelmemre legyen mondva, nem vagyok az életem kitárgyalásában jeles, sőt ha a jeles jót jelent, kifejezetten jeltelen:)).
Azt tudom mondani, amit mindig (mindig, igen, mert kihez legyen hű az ember ha nem saját szavaihoz): bele kell csimpaszkodni a viharok idején, a kapaszkodókba: nekem azok a kis kövek, kivert cölöpök, az identitásom, lényemet formázó kiugró elemek. Hogy Ilona vagyok a Nótárok közül, anyám lánya, két lány anyja. Ezek a szavak tudod mik? Az életem sarokkövei.
Lehet nevetni a pipogyáknak (ezen IS), de a semmi életükre nem kéne felvágni, mert könnyű nem elveszteni azt, ami önmagában is teljesen értéktelen. Szóval névhez értéktelent társítani: ‘nembarátom’: a te szégyened. Ne csúfold magad, így is csúf vagy: minek?!
Szóval a nyelvem még mindig éles. A bajt nem keresem, de ha megkerestek, Velem számoljatok, és nincs túlságos krisztusi természetem, a pofonokat simán visszaverem. Edzettebb lettem, mint eddig bármikor, ha mindenképp velem kezdesz, vállalom.
