Nem voltam képes felismerni a „korlátaim”, amit a társadalom rátestál a nőre, asszonyra, anyára, magyarra, kisebbségire, cigányra, rám…, tudtam, hogy bennem van a gondolat, és útra kell engedjem azt – hinni kellett magamban mindenki más helyett. A mai napig muszáj hinnem magamban, mert „a mások” soha nem változó kicsinyességgel nyomnának el, ítélnének el, hallgattatnának el, pedig a munka, amit végzek sokkal értékesebb a személyemnél: gyermekeknek esélyt adni, életet megszépíteni… Tudom, hogy képes vagyok. És nem adom fel sem a munkám, sem önmagam.